Az első napon a sepsiszentgyörgyi M Studio Mint a fagyöngy című műsorát láthattuk, a Duna Táncműhely a Himnusz című előadással mutatkozott be. Miklós Levente a színházterem előcsarnokában köszöntötte a megjelenteket. Pár szóban ismertette a hat fesztiválnap során látható produkciókat és kevéssel 7 óra után – ezúttal tízpercesre rövidült az ilyenkor szokásos negyedóra – kezdődhetett a rendezvénysorozat nyitánya. Az előtérbe kávézó-asztalokat helyeztek, büfét üzemeltetnek, hogy hangulatosabb és otthonosabb legyen a hangulat. Mind a két előadáson telt ház volt, a közönség maximálisan igénybe vette a hely adta lehetőségeket. Lábon-állásra, ki-be járkálásra egyik helyszínen sem volt lehetőség. Aki olvasta Abé Kobónak A homok asszonya című regényét, az mindjárt felismeri a díszletben a szimbólumokat, és rájön, hogy egy roppant egyszerű, ám annál komplexebb helyzetben látja viszont a csapdába került rovargyűjtő tanárt.
A kelepce végül is nem más, mint lehetőség arra, hogy ott minimális eszközökkel ugyan, de mégiscsak megvalósítsa valaki az elképzelései egy részét. Értelmét látja így a létezésnek, pedig valóban szűk térben él, ahol valamennyi látszata mégiscsak van a munkájának. Hogy a nagy dolgokat – milyen nagy dolgokat? –, amelyekkel tele van az életünk – ó, azok a merész ívű elképzelések! –, azoknak mindössze elenyésző töredékét vagyunk képesek valóra váltani – vagy még azt sem! –, szóval a nagy durranás elmarad ezen a földi pályán. A férfi végül kiengedi, felengedi a világba az asszonyt, aki oly hosszú ideig elzárva élt a homokkráter mélyén. Marad, mert értelmet sejt odalent.
Az M Studio kiváló érzékenységgel közelítette meg a témát. A díszlet érzékletes, könnyen mozgatható, multifunkcionális, a jelmez is a célnak megfelelő és a kelléktár olyan szűkös, amilyennek ebben a zárt térben lennie kell. Mindehhez két ember kellett a Férfi (Veres Nagy Attila) és a Nő (Nagy Eszter), akik felépítik a közel másfél órás játék szerkezetét. Az M Studio produkcióinak lényege, hogy a mozgást igen gyakran sikeresen elegyíti a szöveggel. A mozdulatok, a gesztusok vinnék ugyan előbbre a cselekményt, csakhogy erre még ráerősít a szöveg. Jelen esetben a Férfinak volt jelentékenyebb a beszéde, hiszen óriási feszültségek halmozódtak fel benne, amikor a tevékenynek és értelmesnek hitt kinti világból alázuhant a homoknak poklába.
Veres Nagy Attila rendelkezik azokkal az adottságokkal, hogy ennek a feladatnak eleget tegyen. Az ő esetében a dikció erősebb volt a mozgásnál. Nagy Eszter a mozgása által volt markánsabb nő. Adott pillanatban a Héja-nász az avaron című Ady vers hangulata idéződött fel bennünk. Ember-nász volt ez a homokban. De asszony és ember közötti harc is.
Mindkét művész a maximumot adta, olyannyira, hogy a párviadalban, majd a barátkozó ölelkezésben – stúdiótérben voltunk! – követni lehetett, ahogyan elárasztotta őket a veríték, érezni lehetett az egyre gyorsabb szívverések ritmusát, és tanúi voltunk annak is, amint a horzsolások és a zúzódások keletkeztek a testükön. Hiteles, szép játék volt, amely után indokoltnak látszott a férfi önkéntes fogság-vállalása.
Himnusz
Valami hiányzik. Pedig minden megvan: gazdag motívumkincs – zenében, öltözékben, mozgásban, azaz népben és nemzetben –, látjuk, hogy hatalmasat lehetne alkotni. Valamikor mintha összeállt volna a kép, de ma már nem működnek a lényegi tartalmak, nem úgy hatnak a vektorok, hogy harmóniát alkossanak. Mint amikor sok-sok lóerő szanaszét hat és a mozdony nem sínen halad egy cél iránt, hanem szétzüllik ezernyi apró hangyává, s megannyi jelentéktelen sínecskén fut a semmibe. Vagy sehogy. Csak úgy van. Elvan. És nincs neki különösebb értelme. E szerteszét húzással az erők szétszabdalják az ünnepi gravitációt. A mintegy egyórás darabban folyamatosan zajlanak a próbálkozások, hogy összeszervezzék egyazon akarat köré a tartalmat. Olyan magyarosch ez az egész. Sokan a karácsonyi ünnepkörre gondolhatnak a táncjáték kapcsán. Bennünk inkább a nagy-magyar valóságot idézte a sok lufi – a törékeny nesze semmi –, a vitézkötés és az elhangzó dallam-töredékek füzére, meg az ismerős mozdulatok sora, amelyekből nem állt össze sem a palotás, sem a csárdás, de még a legényes sem. Hol a férfiak, hol a nők vették át a kezdeményezést, hol kevés, hol még kevesebb, hol semennyi sikerrel. Gyönyörű volt. Lehangoló. És kiábrándító. A feltöltött motívumok jóvoltából az ünnep, a rendszer, mondjunk egy nagyot: a nemzet, a kultúra még működik. Crescendóban tobzódik bennünk, körülöttünk, velünk minden. Pazar(ló) a létezésünk. Mintha duracell-nyuszik lennénk a valóság show-jában és az utolsó előtti pillanatokban, a végső és végzetes leállás előtt visszafoghatatlan lendülettel égetjük ki magunkból az energiákat. Csak úgy.
Juhász Zsolt rendező-koreográfus külsős művészeket is hozott a produkcióba, Lázár Eszter a Pécsi Balett szólistája volt, Baranyai Balázs a kortárs tánc világából érkezett, ifj. Zsuráfszky Zoltán a Állami Nép Együttes szólistája, Vida Gábor a Közép Európa Táncszínházban vált ismertté, míg a Duna Táncműhelyből Bodor Ildikó és Bonifert Katalin lépnek színpadra. A zenészek: Bakai Márton (hegedű), Pribay Valéria (cselló), Szalay Tamás (nagybőgő).
Ezt a darabot 2010 óta játsszák. Kétségtelen, hogy az egyik legjobban kimunkált alkotás, amelyhez a fesztiválon kívül nem nagyon van esélye a székelyudvarhelyi közönségnek.
Simó Márton
A fesztivál 2. napján:
19 óra: Amit akartok… avagy előjáték a Vízkereszthez – Udvarhely Táncműhely (Székelyudvarhely);
21 óra: Dívák – GroundFloor Group (Kolozsvár).
I’ve been loiokng for a post like this forever (and a day)