A közelmúltban tartották A magyar nemzet története című sorozat kilencedik előadását, amelyben dr. Csapó Csaba történész, egyetemi docens (ELTE) beszélt erről a nemzetünk történetében oly fontos korszakról. Az előadásokat a Balassi Intézet Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központja szervezi. „Ezek a programok igen népszerűek – nyilatkozta az előadás kezdete előtt Lakatos Mihály, a Kulturális Központ igazgatója –, hiszen mind a három városban – Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is – kialakult az eltelt két évben egy törzsközönség. Októbertől mindenképp folytatódnak az előadások. Nemcsak az előadásokon megjelenő 50-60, olykor több emberről van itt szó, hanem legalább ugyanennyi középiskolás diákról, akik a rendhagyó történelemórákon szívják magukba ezeket az ismereteket.
Kiváló szakembereket hívunk meg, akik amellett, hogy hosszú évek, évtizedek óta kutatják az adott szakterületeket, gyakorló tanárokként, igen érzékletesen, vetített képekkel egészítve ki a mondanivalójukat, mintegy órán át beszélnek a témákról, utána pedig spontán beszélgetés alakul ki a hallgatósággal, amely legalább újabb egy vagy másfél óra. Ősztől folytatjuk, öt-hat előadással közelítjük meg 1956-ot, amellyel majd le kívánjuk zárni az előadássort.”
A dualizmus korát csak úgy lehet megközelíteni, hogy előtte felvázoljuk az 1848 és 1849-es eseményeket, az utána következő megtorlásokat, a Bach-korszakot, amikor a legsötétebb elnyomatásban élt Magyarország. Alig volt társadalmi élet, az elit jelentős része elmenekült az országból, sokan börtönökben sínylődtek. Ha volt is ellenállás, akkor jobbára a passzivitásban nyilvánult meg, hiszen a városok, a vármegyék olykor nem fogadták el a kihelyezett adminisztrációt, próbálkoztak alternatív megoldásokkal, maguk közül választottak tisztségviselőket, s az idegenek – legtöbb esetben magyarul nem beszélők – inkompetenciájára hivatkozva megpróbálták itt-ott elfogadtatni a helyi és hiteles szakembereket, akik képesek voltak az városvezetési, igazságszolgáltatás, az oktatási, illetve más feladatokat ellátni vagy koordinálni.
Kossuth, Deák, Széchenyi, Andrássy
A másik fontos témafelvezetési kapaszkodó volt Csapó Csaba részéről a forradalmi események vezéralakjaihoz fűződő viszony. A Kossuth Lajos, a Széchenyi István, az Andrássy Gyula és a Deák Ferenc iránt támasztott elvárásokról esett szó. Magyarország tudta, hogy Kossuth csak egy köztársaságba térne vissza. Széchenyit elmegyógyintézetben tartották Egyértelmű volt, hogy a kiemelkedő jogi ismeretekkel rendelkező Deák az, akire a magyar elit számíthat. Deák 1854-ig Zalában, kehidai birtokán gazdálkodott, s amikor Pestre költözött, néhány évig ott is elzárkózott a politikától. Csak 1859 után kapcsolódott be a közéletbe, amikor már látszott, hogy Bécs keresi a kibékülés lehetőségét, hiszen annyira sikertelen külpolitikát és hadviselést folytatott, hogy képtelen lett volna fenntartani a birodalmat.
A történész rávilágított Deák szerénységére és puritanizmusára. „Olyan politikus volt, aki tisztában volt a korlátaival. Sem a külüggyel – a király személye körüli miniszterséggel –, sem a miniszterelnöki feladat kihívásaival nem kívánt foglalkozni, megnevezte Andrássy Gyulát, aki jártas volt az elit körökben, hiszen arisztokrataként, jelentős vagyonnal is rendelkezett. Lényeges, hogy akkor nem volt állami reprezentációs keret, az utazásokat, az ajándékokat, a vacsorákat és a vadászatokat Andrássy fizette a saját bevételeiből.”
Roppant bonyolult helyzetet szült a kiegyezés 1867-ben. Ennek bizonyos aspektusaira a történész I. Ferencz József személyiségén keresztül kívánt rávilágítani. Az uralkodót már ötéves korában befogták, nem járt hagyományos iskolába, házitanítók oktatták, tanították mindenre, ami egy uralkodó számára fontos: nyelvek, néprajzi, társadalmi ismeretek, etikett és katonai fegyelem. Különös következtetésre jutott az uralkodó személyiségének elemzésekor az előadó: „mivel tizennyolc éves korában trónra került, neveltetése itt megszakadt.
Ferencz József katonaként akkor egy ezred vezénylésére volt képes, a hadvezetés logikáját, a nagy csapatmozgatások szabályait soha nem sajátította meg. Innen származnak azok az emebri korlátok, amelyek tulajdonképpen alkalmatlanná tették arra a szerepre, amelyet 1848 és 1916 kellett betöltenie.
A tények tisztelete a fontos
Mivel az előadás fölhatolt az időben egészen az első világháború kitöréséig, annak lejártáig és a trianoni diktátumig, a hallgatóság jelentős része a dualizmus hibáira, az osztrák és a magyar elit szűkkeblűségére kérdezett rá. Fontos volt a nemzeti és a nemzetiségi problémák boncolgatása. Ezt a baráti és szakmai beszélgetést – hiszen több történész és történelemtanár is volt a teremben – még sokáig lehetett volna folytatni. Nagy érdeme az előadónak és a többi megszólalónak is, hogy tisztánlátásra, a helyes értelmezésre törekedtek, hiszen a történelmi események tények, amelyeket nem szabadna senki ellen felhasználni, roppant erkölcstelen utólag belemagyarázni bizonyos következtetéseket, amelyek egy nemzetet vagy nemzetiséget mások fölé emelnek. Többször elhangzott, hogy mi lett volna, ha, s ha nem így, akkor úgy történhetett volna.
Akár a jelenre vonatkozó stratégiákat is lehetne építgetni az ilyen beszélgetéseken, mert korántsem biztos, hogy többek és jobbak vagyunk a harmadik évezred elején, mint elődeink, akik évszázaddal ezelőtt felvirágozott szerelvényeken, énekszóval, rezesbandák hangjaira indultak – levélhullásig – ki a harcterekre. A mindennél biztosabb halálba és pusztulásba.
Simó Márton