Ha valaki hajlamos hinni a XIX. századi gyökerű közkeletű vélekedésnek, miszerint a művészlét kéz a kézben jár az anyagi nyomorral, akkor Vasarely életrajza nem fogja ebből kiábrándítani. Ugyanis hősünk 22 évesen 1400 frankkal és nulla francia nyelvtudással érkezik Párizsba megváltani a világot. Persze, a világot nemcsak Párizsban lehet megváltani, de akkor tájt, a XX. század első felében sokak számára úgy tűnt, hogy ez ott és akkor valamiért kézenfekvőbb. Mindenesetre, az 1930-as Párizsba költözésnek a világmegváltó álmokon kívül volt egy lényegesen erősebb indítéka is, mégpedig az otthon igen korán megtapasztalt nélkülözés. Amikor egy család a családi ékszerek eladogatásába kezd, biztos jele annak, hogy korszakváltáshoz érkezett. Márpedig – amint később egy franciaországi interjújában elmondta – Vasarely családja ekkor tájt teljes csődben volt, az anya eladott ékszereiből tengették életüket. Az ifjú Győző egy csapágygyárban keresi a kenyerét, amelynek a tulajdonosa hamar felfigyel grafikusi tehetségére és reklámplakátokat rendel tőle. Ez egy olyan iskola számára, amely a későbbiekben is gyakran segíti át pillanatnyi anyagi nehézségeken. 1930-ban dönt úgy, hogy Franciaországba költözik, nemcsak az anyagi gondok elől, hanem az akkor a világ kulturális fővárosának számító Párizs művészekre gyakorolt vonzerejének is engedelmeskedve. Kezdeti párizsi időszaka nem tartozik a leányálom-kategóriába, hiszen saját bevallása szerint olyannyira pénzszűkében volt, hogy hagymát és zsiradék nélkül pirított lisztet evett, kenyeret pedig hitelre vásárolt. „Innen szép nyerni” – tartja a népi bölcsesség. Nos, Vasarely „innen” nemcsak úgy általában nyer, hanem mindent megnyer. Sorsa ettől kezdve úgy alakul, mint az egykori amerikai álom: nekivág a szegény fiú a világnak, úgy, hogy egyetlen vagyona a tehetsége, s a világ hamarosan a lábai előtt hever. Nyilván, ez a „hamarosan” is legalább egy negyedszázadot jelent, de tehetségét a tehetségekre mindig is szuperérzékeny párizsi művészkörök hamar fel- és elismerik, és mivel az az üzleti életben (azaz a reklámpiacon) is jól kamatoztatható, anyagi gondjai viszonylag hamar megszűnnek. Francia barátai némi irigységgel a hangjukban néha szóvá is teszik, hogy „Vasának könnyű, mert másodállása is van”… A gyors elismerésben persze komoly szerepe van annak, hogy művészete befogadásának útjában nem tornyosulnak nyelvi akadályok. Amiként ő maga mondotta: „A rajzoknak nincs szükségük fordításra. Legyenek jók avagy rosszak, de azonnal érthetőek.” A sikert a pályatársak elismerése, az anyagi jólétet pedig ekkor még a reklámipar szállítja számára. Hogy sikerének és beilleszkedésének gyorsaságáról képet alkothassunk, nem árt tudni, hogy négy évvel Franciaországba költözését követően már két saját műhelye, telefonja (telefontulajdonosnak lenni nem ugyanazt jelentette, mint manapság) és egy autója van. És „tökéletesen otthon érzi magát” választott hazájában.
Egyik francia méltatója, Françoise Taliano-des Garets, a Bordeaux-i Michel de Montaigne Egyetem oktatója, Vasarely útja az elismeréstől az intézményesülésig c. tanulmányában (ELTE, Bp., 2011) azt vizsgálja, hogy kétségtelenül hatalmas és eredeti tehetségén kívül, mi volt még Vasarely sikerének titka? És arra a megállapításra jut, hogy három további kulcsa is van az ő érvényesülésének: egy magyar „kulcs”, egy párizsi és nemzetközi, és egy intellektuális és etikai „kulcs”.
Magyarországi korszakát ő maga is utólag meghatározónak tartotta művészete vonatkozásában. Az alapokat Budapesten, Bortnyik Sándor Bauhaus iskolájában kapta meg. Annak a Bortnyiknak a műhelyében, aki maga is a Bauhaus-iskola alapítójának, Walter Gropiusnak a tanítványa, és aki továbbadta saját tanítványainak mindazt, amit a Kandinskivel, Kleevel, Gaboval és Mondriannal való találkozásaiból merített. Vasarely két évet tölt Bortnyik iskolájában és itt tanulja meg festői nyelvezetének egyszerűsítését. Aztán a korábban már említett okok miatt Franciaországba emigrál. Hogy miért éppen Franciaországot választotta, erről így vall: „A francia kultúrának mindig is nagy presztízse volt Magyarországon, akárcsak a világ sok más országában. A párizsi utazás hosszú ideig nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy egy művész vagy költő igazán befutottá váljon.” De a választás mögött nemcsak e jól hangzó, de nem túl markáns indok áll, hanem az is, hogy Franciaország ugyanakkor Vasarely egyik nagy mesterének, Cézanne-nak is a hazája, s talán a Mester iránt érzett csodálatának tudható be, hogy alapítványát jóval később éppen Cézanne szűkebb pátriájában, Aix-en Provence-ban hozza létre. Párizsban kezdetben csak az ott élő magyar művészekkel tartja a kapcsolatot (többek közt Beöthy István szobrásszal és festőművésszel és feleségével Beöthy -Steiner Anna festőnővel, Czigány László fotóművésszel és másokkal) aztán a kör gyorsan bővül orosz, román, lengyel, amerikai bevándorolt művészekkel, hogy végül a második világháború előestéjén eljusson a bennszülött párizsi művésztársaságokig is, ahol kapcsolatba kerül a francia baloldal vonzáskörzetében dolgozó Jacques Prévert költővel és az Október színházi csoport tagjaival. Ekkor már jól beszél franciául is, és az említett irodalmi körben ismerkedik meg az ez idő tájt még csak egy divatüzlet-tulajdonos Denise Renével, akinek ettől kezdve meghatározó szerepe lesz szakmai előmenetelében, akárcsak Vasarelynek abban, hogy bátorítására és kitartó támogatásával megnyitja kapuit a ma már széles körű elismertségnek örvendő Denise René Galéria. Denise René egy 2001-ben készült interjúban arra a kérdésre, hogy mikor és hol ismerkedett meg Vasarely-vel, az alábbiakat válaszolta: „1939 karácsonyán, a Flore kávéházban, ahol minden este rendszeresen összejöttek a művészek, írók, költők, színészek. Színes társaság volt, egy-két kivétellel mind baloldaliak.” A riporter ama kérdésére pedig, hogy: „Hogyan lett a grafikus Vasarely-ből festő? Milyen volt Vasarely első kiállításának fogadtatása?”, a következőket mondotta: „Vasarely-nek, aki akkor reklámgrafikával foglalkozott, az volt a vágya, hogy egy Bauhaus-hoz hasonló iskolát alapítson. Õ már Budapesten, Bortnyik mellett is ebben az irányban indult el, és ezt Párizsban folytatta. A kiállításon be akarta mutatni addigi kereséseinek, kísérleteinek eredményét, ezzel készítve elõ a tervezett iskola megteremtését. 1944. július 13-án Vasarely rajzai és grafikai kompozíciói címmel nyitottuk meg a kiállítást, és egyúttal a Denise René galériát is. Amikor Breton megnézte Vasarely munkáit, azt kérdezte tőlem: „Lehet, hogy a szürrealisták egy új művészre találtak?” Több kritikus viszont azt írta róla, hogy inkább dekoratőr, mint festőművész. Mi nem is állítottuk akkor, hogy festő, csak azt, hogy a kiállított munkák egyfajta grafikai keresést mutatnak be, és ezt a plakátra is ráírtuk. Amikor 1946-ban sor került a Jeune Peinture abstrait címet viselő első absztrakt kiállításra, Vasarely sokat segített annak megrendezésében. Ennek a kiállításnak a hatására azután belevetette magát a festésbe, de ezt az első korszakát, annak ellenére, hogy még ugyanabban az évben, 1946-ban megrendezett, festményeit bemutató kiállítása kedvező fogadtatásra talált, ő maga „téves útnak” nevezte. És akkor 1948-ban egyszer csak kijutott az alagútból, és rátalált a saját útjára. Nagyon gyors sikert ért el.” „Mit festett Vasarely, amikor „téves úton” járt?” – kérdezte a riporter. „Vastag rétegben felvitt festékkel, nagy, sötét tájképeket, fantomot, harlekint, önarcképet. Nem absztraktot. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is lehet még találni ezekből a korai képeiből.”*
Elmondása szerint több évtizedes együttműködésük alatt Vasarely vállalkozó szellemű művésznek bizonyult, és legtöbbször ő jelentkezett új ötletekkel, vezető szerepet játszott, és döntő szava volt a művészek között. Ugyanakkor igazi nagy formátumú, nyitott és önzetlen egyéniségként számos tehetséges pályatársát, köztük sok magyart ő juttatott kiállítási lehetőséghez, illetve az ehhez szükséges kapcsolatokhoz, mind Franciaországban, mind külföldön. Többek közt Kassák Lajost és Beöthy Istvánt is ő mutatta be Denise Renének.
Ami saját karrierjét illeti, az igazi áttörés, az absztraktban való végleges lehorgonyzása 1955-ben következik be, amikor kezdeményezésére a Denise René Galéria megrendezi a Mouvement (Mozgás) c. kiállítást, amelyen többek közt olyan művészek is kiállították munkáikat, mint Marcel Duchamp, Alexander Caldy vagy Jesus Rafael Soto. Ettől kezdve az Optical Art vagy Op Art legjelentősebb képviselőjeként tartják számon, s hogy az irányzat egy vérbeli XX. századi művészeti irányzat minden ismérvével rendelkezzék, egy Sárga manifesztum c. tanulmányt is megjelentet ebből az alkalomból, amelyben kifejti az irányzattal kapcsolatos esztétikai nézeteit. 1966 júliusában a Lettre francaises c. folyóirat az Op Art „pápájának” kiáltja ki. A teljes elismerést és az ezzel járó sorozatos állami megrendeléseket azonban az 1967-es, a párizsi Modern Művészetek Múzeumában rendezett Fény és mozgás c. kiállítás hozza meg. Nyomában pedig özönlenek a díjak, kitüntetések és elismerések. Intézményesülése ezt követően igen gyorsan bekövetkezik, és ebben saját kezűleg is nagy szerepet játszik, amennyiben egy középkori francia kisvárosban, Gordes-ban létrehoz egy a művei bemutatására szánt múzeumot, Aix-en-Provence-ban pedig egy Vasarely Alapítványt, amelyet nem kisebb személyiségek mint Michel Guy kulturális államtitkár és Mme Pompidou avatnak fel. Hogy nemcsak egy korszakos jelentőségű tehetség, de kiváló menedzser is, aki érti az új idők szavát, az eddig felsoroltakon kívül jól bizonyítja ama tény is, hogy 1982-ben az első francia űrhajóssal Jean-Loup Chretiennel 154 eredeti szerigráfiát küld fel a Szaljut 7-en a világűrbe. A lapokat mindhárom a küldetésben résztvevő űrhajós ellátta kézjegyével, majd azokat jótékony célra átadták az UNESCO-nak.
Vasarely sikerének fontos kulcsa, hogy nemcsak műalkotásokat hozott létre, hanem tanulmányaiban művészetének elméleti és etikai alapjait is megvetette. Sajátos, mondhatni: demokratikus művészetfelfogása deszakralizálja, lehozza az elefántcsont toronyból a műalkotást, mely ettől kezdve nem valami unikális dolog, hanem a hétköznapi élet része és mindenki számára hozzáférhető produktum, anélkül, hogy értékéből ezzel bármit is veszítene. Merthogy Vasarely szerint a műalkotásnak nemcsak esztétikai, hanem társadalmi küldetése is van, a szépnek, mint esztétikai minőségnek nevelő hatást kell kifejtenie a társadalomra. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, minél több emberhez kell eljutnia. Ezért mondja, hogy nem elegendő egy-egy múzeumban tárolni a műveket, hanem az eredeti festői kvalitásokat megőrizve nagy példányszámban kell sokszorosítani őket, hogy minél többen részesülhessenek a műélvezet örömében.
Vasarely 1997-ben hunyt el Párizsban.
Hogy hány évesen, nem tudjuk pontosan, mert az optikai művészetek atyjához méltó módon két születési évszám is vibrál a tekintetünk előtt: 1906 és 1908. Magyar források az előbbit, francia források ez utóbbit tartják valóságosnak. Hogy mi az igazság nem tudjuk, és nem is akarjuk tudni pontosan, csak élvezzük a helyzetet. Akárcsak ezt a felbecsülhetetlen értékű örökséget.
( 2012. április 18-án Vasarely-kiállítás nyílt meg a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban. A kiállítás 2012. május 5-ig látogatható. A kiállított anyag a budapesti Csepei család magángyűjteményéből származik.)
Lakatos Mihály
*Az idézett részletek a Balkon c. kortárs művészeti folyóiratban megjelent, Cserba Júlia által készítette interjúból származnak