A két szerző Bölöni Domokos és Kedei Zoltán életének korábbi korszakai a sóvidéki Korondhoz köthetők. Az írói és a képzőművészi pályakezdés minden alkotó számára meghatározó, kedves a hely, ahol ez a nagykorúsítási folyamat lezajlik. Bölöni majd’ két évtizedig, Kedei csak két esztendőn át dolgozott Korondon, de az utóbbi években mindketten egyre gyakrabban bukkannak fel ismét ifjúságuk helyszínein, többek között azokon a rendezvényeken is, amelyeket a Firtos Közművelődési Egylet szervez, és úgyszintén jelen vannak az Ambrus Lajos által szerkesztett antológiákban is.
Kedei Zoltán két évvel ezelőtt egy sóvidéki antológia számára megrajzolta az ott publikálók arcképeit, s túl a kötetben való megjelenésen ez az “anyag” olyannyira tárgyiasult, hogy immár, állandó tárlatként tölti meg az új korondi művelődési ház előcsarnokának falait. Hadd lássák a népek, hogy milyen sokan indultak az írói pályára a Sóvidékről.
A székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban ez alkalommal még inkább hazahívják a két alkotót, hiszen ritkán és keveset járnak mostanában ebben az általuk is kedvelt városban. Bölöni Domokos Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng és Szélrózsa kankalin című prózaköteteit, illetve Kedei Zoltán Megtépázott álmodozás című, lírai jegyzeteit tartalmazó képes könyvét mutatják be. A kettős író-olvasó találkozóra 2015. március 26-án, csütörtökön, délután 6 órától kerül sor a Látvány- és Hangzóanyagtárban.
* * *
Nem történt tévedés, amikor Kedeit is íróemberként emlegetjük, hiszen a képzőművész ír is!
A képeiről? Vagy csak úgy mellékesen?
Ezt a jó barát, Bölöni (aki a kötet szerkesztője is) jobban tudja.
Nem véletlenül adta a Lélegző gyöngyszemek címet rövid, értelmező írásának: “Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszmek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék.”
Hogy Bölöni munkássága iránt is felkeltsük az érdeklődést, hadd ajánljuk pár szóban őt is az érdeklődők figyelmébe. A recenzens nem más, mint a rendezvény szervezője. (sm)
Kinek és miért kell a mi földünk
Bölöni Domokos múlt évben kiadott egyik könyve (Szélrózsa kankalin. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) nem csupán pipacsos borítójával hívja fel magára a figyelmet az üzletek polcain, hanem – főleg a szerzőt ismerő és közléseit figyelemmel kísérő olvasó szemében – azzal a lehetőséggel is, hogy újabb írásait könyvvé szerkesztve vehetjük kézbe. A kiadvány könyvként tetszetős, csaknem másfélszáz oldalas. A Matei László szerkesztette kemény borító színével melegséget sugall, tapintása is kellemes. Amikor először végigforgatjuk, feltűnik: a szerző szülőfalujáról, Dányánról és a családjáról találunk benne néhány fotográfiát.
Színesek a frissebbek, fehér-feketék az évtizedesek. Ez már olyan jelzés, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hogy nem a szerzőtől eddig megszokott hangvételű és stílusú novellák gyűjteménye a kötet, a két nagy fejezet címe is alátámasztja. Az első, Mondatok az életemről címmel kereken a századik oldalig tart. Egyetlen téma köré csoportosíthatók az ide sorolt írások: milyen az erdélyi magyar falu? Bölöni ezt nem csupán íróként látta és láttatta eddig, hanem újságíróként is. 1990-től nemrég történt nyugalomba vonulásáig a marosvásárhelyi Népújság munkatársa volt, akit nem riasztottak el a poros utak, a lehangoló mindennapok.
A falu szolgálatában tevékenykedett, sűrűn megfordulva a marosszéki kisebb településeken is. Saját falujáról, Dányánról így fogalmaz: „Egy kicsiny, eldugott faluból jövök, de az a pár év, amit születésemtől ötödik elemista koromig ott töltöttem, meghatározó volt életemben” (A szűkebb pátriáról). Milyenek voltak régebb a falvak, kinek kell ma a föld, hogyan változtak meg a régről ismert települések? – teszi fel a kérdést, és hol lírai emlékezések, hol pedig szigorúbb szemű riporteri beszámolók adják meg a választ. Szó esik sárról és hitről, kollektivizálásról meg temetőkről, tejről és szalonnáról. Egyik írás a Mézvirágillat címet kapta. A másik fejezet (Arany a tűzben) rezignált hangú alcímet visel: Őszi búcsú a huszadik századtól. Mindjárt az első írás az ismert orosz lírikus, Szergej Jeszenyin egyik sokat idézett versének első sorát idézi, Rab Zsuzsa fordításában: Bokraink közt már az ősz barangol. A fejezet emlékezéseiben, vallomásaiban líraivá szelídül néhol a kesernyésség is, közösségi eseményeket, fontos történéseket idéz fel. Felhasználja jól ismert szerzőink egy-egy sorát, kifejezését (Ady, Árpily, Bözödi, Csokonai, Dsida, József Attila, Kosztolányi, Petőfi stb.) Mintha csak annak okán tenné a szerző, hogy már elbúcsúztunk a múlt századtól, azzal együtt egy ezredévtől is. De lássuk csak, milyen lelkülettel csúszunk, csúsztunk át a következő évezredbe?
P. Buzogány Árpád