Törökök útján a Balkánon (29.)

Egy kicsit megbántam, hogy odamentem. A koszovói főváros egy nagy büdös és lapos hely. Olyan, mint Bukarest. Autó autó hátán és hatalmas, egymás mellé hányt épületek. Leszállva az autóbuszról, elkezdtem a belváros felé közeledni. Egy utcai árustól uborkát, paradicsomot és banánt vásároltam. Utcáról, utcára haladtam, kérdezősködtem, hogy merre van a vonatállomás.

Priština

Azon tűnődtem, hogy majd egy északra tartó vonattal lelépek arról az undok helyről. Útközben megnéztem Bill Clinton szobrát és egy grilles bódét, amelynek az volt a neve, hogy Grill Pula. Ez eszméletlen! Magamban jót röhögtem a csodás cégéren. Aztán az állomás is megkerült. Úgy sikerült végül odajutnom, hogy két rendőrtől érdeklődtem, akik az út túloldalára mutattak, hogy ott található az állomás. Én mind meresztettem a szemem. Még egyszer rákérdeztem. Megerősítették, hogy igen, az a grafittivel összefirkált, jellegtelen épület, az lesz a „pályaudvar”, amely mindenre emlékeztetett, csak arra nem, hogy ide futnak be és innen indulnak a fővárosi vonatok. Priština nem tartozik a vasúti csomópontok közé, mindössze két járat indul onnan naponta, egy Skopjéba, s egy másik Pejébe, de az is délelőtt. Úgyhogy abban a pillanatban nagyon megbántam, hogy a mozgó busz után rohantam, s olyan meggondolatlanul elhagytam a festői várost, amely fölött, a vár közelében már ki is néztem magamnak egy jó sátorhelyet. Nem volt más megoldás, alkalmazkodni kellett a helyzethez, mint oly sokszor, ha úton van az ember.

A vasútállomás bárjában két fickó sörözgetett egy asztalnál. Angolul és németül is tudtak. Meghívtak egy italra. Azt mondták, hogy muszlimok, de úgy vedelték a sört, mint a vizet. Igaza volt Bieljo Poljében a házigazdámnak, aki azt mondta, hogy ma már csak az az igazi muszlim, akinek szakálla van és kicsi sapkája, aki pedig elhagyta ezt a konzervatívnak látszó viseletet, az a szokásokat, a törvényeket is elfelejti, a mértékletességet szintén, iszik, mint a kefekötő, disznóhúst eszik és harram dolgokat művel.

A németül tudó elmesélte, hogy sokáig élt Németországban. Látszott, hogy a “civilizáció” sok sallangja ragadt ott rá. Az elfogyasztott söröktől már a szeme sem állt jól. A másik, aki inkább angolul beszélt velem, ismerte Hunyadi János nevét, tisztán és érthetően mondta ki, hogy János Hunjadi, s tudta, hogy Albániában utca és tér viseli a nevét, hogy emlékszobája is van. Elmondta, hogy találkozott egyszer egy román delegációval, akik elkezdték hangoztatni, hogy nem János az, hogy nem is Hunjadi, hanem Iancu de Hunedoara, de erre az emlékszoba gondnoka nem gatyázott velük, egyszerűen kidobta őket.

Amíg lassan megittam a narancslevemet, azalatt a két albán megrészegedett, s úgy kezdett el kinézni – gondolom –, mint egy-egy albán szamár; egész furcsa dolgokat mondogattak, többek között azt is, hogy nekik nem kell sem az iszlám, sem a kereszténység, az ő igazi vallásuk az “albanizmus” – „Feja e shqiptarit, asht shqiptaria”. Ezt egyébként nem ők találták ki, hanem vagy száz évvel ezelőtt kezdte hangoztatni egy politikus… Eszembe jutott, hogy egy ilyen vallás nekünk, székelyeknek is jót tenne. Tűzzel-vassal lehetne akkor harcolni a saját érdekeinkért, keményebben tanulnánk és dolgoznánk önmagunk és a szülőföldünk felemelkedéséért. Csakhogy az a helyzet, hogy nálunk még inkább tele vannak a kocsmák fiatalokkal, ahol szinte kivétel nélkül úgy vedelnek, mintha versengve azon igyekeznének, hogy minél hatásosabban és célratörőbben rombolhassák szét önmagukat. Szó esik ugyan holmi autonómiáról, székely virtusról, székely fővárosról, székely becsületről is, de a fajtánkból kiemelkedő vállalkozók éhbérért dolgoztatják felebarátaikat. Az intézmények vezetői rosszul használják az adófizetők pénzét. A papok pedig lejárt lemezt használnak, s botorul azt remélik, hogy giccses énekekkel meg lehet váltani a világot és maroknyi népünket. Politikusaink még az ördöggel is lepaktálnak, hogy közelebb kerüljenek a pénzzel és hatalommal járó elosztó-csapokhoz.

Nem kellőképpen felkészült emberek ülnek bizonyos állásokban, s ez a helyzet nem is fog egyhamar változni, hiszen az egyetemek ontják a butított diplomásokat, akik egy szeget sem képesek elütni. A székely nők annyira emancipáltak, hogy megalázónak tartják azt, hogy 5-6 gyermeket szüljenek, mint nagyanyáik, s hogy háztartási teendőkkel és a jövő nemzedék nevelésével foglalkozzanak. “Székelyizmus” nincs is igazán, s ha van, az még, vagy már nem való nekünk… A koszovói albánok helyzete sem teljesen rózsás, ott sem zökkenőmentes a társadalom élete, hiszen minden szinten felbukkan a korrupció, a fejetlenség, s olykor kaotikus ez az újfajta demokrácia, de azért van egészséges nacionalizmusuk, van jövőképük, némi éntudatuk, ezen kívül pedig az albán nők teleszülték az országot gyermekkel. És ez is már valami!

Miután a vasút restije bezárt, a vendégek elmentek, én új inget, nadrágot vettem elő a zsákomból, hogy lefekvés előtt átöltözzem, megettem a délután vásárolt zöldségeket és egy füves részen felhúztam a sátrat, majd nyugovóra tértem.

Reggel bedöcögött egy ütött-kopott skandináv “származású” vonat, amelyre 2,5 eurós jeggyel ülhettem fel. Mind nézegettem a szerb nyelvű térképet, amely még a jugoszláv időkben készülhetett, nem tudtam annak segítségével már eligazodni, mert Koszovóban manapság mindennek albán neve van; a korábbi Kosovapolje most Fushe e Kosove, vagyis Rigómező.

A vonatból rengeteg építkezést lehetett látni, szinte minden tégla-piros, alig felhúzott vagy éppenséggel csak félig kész állapotban mutatkozott. Szemét és ipari hulladék is bőven tarkállott a települések környékén. A népek itt is szeretnek a vasúti töltések és a folyópartok mentén mocskolni. Amúgy – véleményem szerint – a koszovóiak nem csinálnak nagy dolgot abból, hogy van országuk, az sem ragadtatja el őket, hogy saját okmányaik vannak, s olyan útlevelük, amellyel Macedónián, Törökországon, Montenegrón és Albánián kívül másfelé nem mehetnek. Az import és az export, a turistaforgalom, a nemzetközi kapcsolatrendszer még csak halvány fogalom arrafelé. A szerelvény, amelyen utaztam mindössze két kocsiból állt, de arról is le kellett szállni a határon. A macedónok egy még koszosabbra ültettek át. A vámos erősen kotorászós kedvében volt, s a mogorva kalauz oedig új jegyet vásároltatott velem.

Berecz Edgár