Tájak és házak

Valami különleges izgalom száll meg, amikor tájházat látogatok. Mintha időutazást tennék egy olyan korba, amikor ugyan nem éltem még, de a hátrahagyott házak, gazdasági épületek és tárgyak révén belelátok az ezelőtti időbe. Elképzelem a férfi-elődöket, akik mindenféle szúró- és vágó-készséggel felszerelkezve alakították ki azokat az eszközöket, amelyekkel nap mint nap dolgozniuk és élniük kellett. Pár vasból és acélból készült szerszámmal – fűrésszel, fejszével, baltával, szekercével, gyaluval, kézi vonóval, furdanccsal, kacorral, bicskával – formálták maguknak az eke szarvát, a keréklőcsőt, a fentőket, a saroglyát, a fabotot, amellyel rávágtak a csutakkal kínlódó fejsze fokára, vagy a cövekre, ha kerteltek. Néhány évezredek óta bevált, kiforrott alakú szerszámmal készítettek maguknak favillát, gereblyét, ásónyelet, szuszékot, padládát, fejőszéket, katonaládát és koporsót. És elképzelem az asszonyokat is, akik, ha éppen nem szültek gyermeket, ha nem főztek, ha nem a család mindennapi keresztjét hordozták, akkor folyton azzal törődtek, hogy legyen felvenni való, s legyen hol, és miben hálni.

Hasznos kellékké változott kezük alatt a baromfiak tolla, a gyapjú, a kender, s némi bolti öltőszállal készült minden háznál a gyolcs, amiből inge, gatyája, lepedője, szemfedele lett a teljes családnak. Többek között az a kendő is háznál készült, amelyet gondosan elvittek a csomlyói búcsúra, s a Szűzanya szobortestéhez érintve különleges erejűnek, csodásnak tartottak, s abba csombolygatták, ha nagy volt a baj, ha láz gyötörte vagy valami titkos nyavalya érte, lőtte valamelyik gyermeket.

Valami folytonosságot érzek. Valami örökös jót. Valami képességet arra, hogy a nehezen adakozó föld hátán, az örökös szél- és jégverésben is megéljünk. A verőfényben, a mély őszi sárban, holdfényben, porzó hóban, didergésben egyaránt.

Csakhogy ilyenkor – mondom – furcsa didergés kínoz és megszáll a félelem, hiszen én már nem ismerem ezeket a sokat tudó szerszámokat. Én már nem látom az útszéli fában a kútágast vagy a lőcsnek valót. Számomra nem kínálkozik a lombok közül a favilla. Úgy érzem, hogy én már nem jártam ki azt az iskolát, amely feljogosít és alkalmassá tesz arra, hogy túléljek és túlvigyek egyet és mást az utánam érkezőknek. Képzetlen vagyok, buta és puhány e dolgokhoz.

Valakik elmondanak két gyönyörű verset a megmaradásról. Annyi ez nagyjából, mint halottanak a csók, tudjuk, ám mégis hisszük a lehetetlent Reményikkel, Dsidával és a czegeivel. Vöröslőn, rézsút, egyre bágyadtabban süt rá a fáradt őszi nap a tájra. Bemegyünk az első házba, aztán a hátsóba, amelyet tisztaszobának rendeztek be e helyt. És csodálkozunk. Vélekedünk. Közben látni, hogy a sarkon vándorkerekedő ólálkodik. Mi szemnek és butaságnak ingere, mi igénytelenül akár szépnek és jónak mondható, ott van a szatyrában. Nájlon-csipor, kombiné, favágó-ing és sportcipő. A régiséget is viszi, cseréli, ha kell. Olcsón, kedvezményesen merül el a Mercedes csomagterében a múltam. És az egyszer használatos kínai rongyot fázósan húzom össze „mellem csontboltján”, ha majd hidegen süvít a tél.

Simó Márton

Tájházasok a Sóvidéken

Hargita megyei tájháztulajdonosok, gyűjteménykezelők szakmai találkozója zajlott le a közelmúltban, október 24-én a Sóvidéken. A tanulmányút Korond, Felső- és Alsósófalva látnivalóit érintette.

Tájházak és néprajzi gyűjtemények szerepe Hargita megyében elnevezéssel már nyolcadik esztendeje szerveznek szakmai találkozót a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont ötletgazdái. Idén a Communitas Alapítvány anyagi támogatása lehetővé tette, hogy Csíkszeredából induljon a közös szállítóeszköz. A szervező Korondon, a tájház udvarán üdvözölte a résztvevőket, meghívottakat, majd a korondi születésű Ambrus Sándor megyei önkormányzati képviselő, aki Borboly tanácselnök üzenetét olvasta fel.

Mivel a környék legrégibb tájháza a korondi, Ambrus Lajos költő, a tájházat működtető Firtos Művelődési Egylet elnöke vázolta az előzményeket, Ambrus Judit tanárnő pedig a kétszobás építmény berendezését mutatta be. Nemrég a kapunyílókat cserélték ki, ez alkalomra új ablaktáblákat szereltek az épületre. A csoport villámlátogatást tett a Páll Lajos művelődési házban, megtekintve a Józsa János adományozta képzőművészeti munkákból nyílt időszaki kiállítást.

Felsősófalván Szász Tibor András református lelkész mutatta az egykori Fábián Zsigmond-féle portát. A műemlék lakóház az egyház tulajdonában van most, pár napja újrazsindelyezték, a lelkész bemutatta a gyarapodó gyűjteményt is. Majd a cudar széltől átfázott vendégeket a régi kántori lakban látta vendégül, mielőtt a templomot meglátogatták volna. Szász Tibor a helyi ismereteket tágabb összefüggésekben láttatva tartott előadást.

Ráduly Jolán tanítónő az alsósófalvi iskolában fogadta a csoportot, majd a közeli, általa gondozott tájházat mutatta be. Ugyanabban az épületben megnézték Sükösd Ferenc festő, az iskola névadója emlékszobáját. A művelődési otthonban Pál Lídia saját székelyruha- és kézimunka-gyűjteményét mutatta be, végül, a közelben a Fülöp Árpád-féle kovácsműhelyet nézték meg. Ennek épülete sürgős javításra szorul, történetét Andrási Ilona nyugdíjas magyar szakos tanárnő ismertette.

A gyűjtemények látogatása a szakmai találkozó alkalmával mindenki számára ingyenes, voltak, akik ezt ki is használták és csatlakoztak a csoporthoz. A jól sikerült szakmai kirándulás a Forrásközpont és a korondi Firtos Művelődési Egylet, Felsősófalvi Református Egyházközség, Alsósófalvi Tájház együttműködését dicséri.

P. Buzogány Árpád