A DráMA5 következő napjai – október 26., 27. és 28. – kicsit bonyolultabbak voltak, mert bekövetkezett a hétvége, amikor több az idő, s az ember inkább beleveti magát a programokba. Van, s mindig is volt ennek a találkozónak egy szakmai, úgymond elméleti része, ezek a különböző témák mentén szervezett, jól átgondolt kerekasztal-beszélgetések, a sajtótájékoztatók, illetve a tőlük független, a spontán módon létrejövő eszmecserék, ilyenkor még ezekre is jut idő.
Bizonyára szándékos volt a szervezők részéről, hogy péntekre időzítették a legmagvasabb és leginkább “fárasztó” programokat. A délkor kezdődő beszélgetés egy része, a két színmű megtekintése belefért, de az este tízkor kezdődő Cári Tibor-koncert már nem.
A 4. nap
Még az első napon, kedden mondta Szálinger Balázs költő, író, színpadi szerző, hogy „a színház egy gyorsreagálású médium”. Ahhoz, hogy valamelyest visszaadjuk a kor hangulatát, ismernünk kell az apró és jellegzetes részleteket, amelyek jellemzik azt az időszeletet, amelyben élünk. Például azt, hogy mikor dobtak piacra egy autómárkát, mikor voltak bizonyos népszavazások és választások, mikor vezették be vagy törülték el a vízum-kötelezettséget bizonyos államokban, mikor volt a fellendülés időszaka (vajon mikor?), és mikor következtek be a gazdasági megszorítások. És az ezekhez hasonló jelenségek.
1. Mit csináltál három évig?
Ez a darab immár a bolognai-program bevezetése utáni időszakban játszódik. Az a kor, amikor gyakorlatilag bárki egyetemi hallgatóvá válhat, ha sikerült leérettségiznie. Nem felhőtlen, mert jó esetben az a bizonyos három év a különböző szintek elérésével és a kreditek megszerzésével telik. Ha nem így történik, akkor a diáklét tele van buktatókkal, s nem a tanulás válik a leginkább fontossá benne, hanem a túlélésért folytatott küzdelem, a kocsma, a bulizás, állandó harc a dékáni hivatal titkárságával, a kopott albérletek, a gyakori utazgatás, a pénztelenség. A Mit csináltál három évig? nem egy homogén történet, különböző helyszíneken, különböző idősíkokon zajló, majdhogynem allegorikusnak és szimbolikusnak számító részletekkel, amelyek akár minden diákkal előfordulhatnak, aki mostanság koptatja az egyetemi padsorokat. Tipikus kísérletező színházi lehetőség, amelyben az előadók a hozzájuk leginkább közel álló problémakört érintik és dolgozzák fel a színpadi ábrázolás során.
A kolozsvári Váróterem Projekt előadása közös rendezésben került színpadra.
A szereplők – frissen végzett vagy éppen mesterképzőn tanuló színművészek, akik maguk is részesei a “bolognai folyamatnak” -: Ravasz Tekla, Sebők Maya, Molnár Margit, Molnár Bence, Imecs Levente, Vetési Nándor, Csepei Zsolt. Díszlettervező: Gábor Zsófia. Jelmez: Kürti Andrea. Zene, videó: Iszlai József.
2. Otthello Gyulaházán
Gádor Béla művét Tasnádi István átdolgozásában játssza a Csíki Játékszín. A csíkszeredai önkormányzati színház ez évi első bemutatóját (október 5-én volt a premier) olyannyira a miénknek érezzük – legyen szó bármelyik székelyföldi városról és az ő színházáról –, hogy azonnal képesek vagyunk beleképzelni magunkat a darab miliőjébe. Bárhová érkezhet “pesti” rendező Shakespeare-álmokkal!
Majdnem ötven évvel ezelőtt készült egy kiváló film a darab eredeti változatából, olyan színésznagyságokkal, mint Básti Lajos, Feleki Kamill, Törőcsik Mari, Bilicsi Tivadar, Domján Edit, Szilágyi Tibor, Madaras József, úgyhogy az új színrevitelkor, s az új átiratban is magasan a mérce. És természetesen ott lebeg az a jó pár újabb magyarhoni adaptáció is, amelyeket – ha volt szerencsénk – láthattunk az elmúlt években; Pesten a József Attila Színházban, Nyíregyházán vagy Kaposváron, illetve, ha nem is nézhettük meg, de elég komoly médianyilvánosságot kaptak, és többnyire pozitív utórezgéseket, vastapsot és hangos sikert emlegettek a kritikusok. Úgyhogy: létezik egy viszonylag közeli viszonyítási alap.
Operett helyett nem Othello zajlik a színpadon, hanem szabadfogású vígjáték, amelyet a darabbeli rendező nem képes megállítani. És az igazi, a mai, Lendvai Zoltán sem. A két órás előadás tökéletesen feledteti velünk a kinti világot, ott vagyunk a színház színházában, kettős biztonsági fal mögött. A Csíki Játékszínnek sikerült megismételnie a csodát a felfrissített gyulaházi Othellóval.
Rendező: Lendvai Zoltán
Szereplők: Giacomello Roberto, Kiss Bora, Kozma Attila, Veress Albert, Lőrincz András Ernő, Márdirosz Ágnes, Fülöp Zoltán, Márton Noémi Eszter, Kosztándi Zsolt, Ráduly Beáta, Bilibók Attila, Bende Sándor, Fekete Bernadetta, Domokos Erika, Puskás László, Kiss Ernő, Vass Csaba, Kiskamoni-Szalay Lilla, valamint Ádám Julika, Bálint Henrietta, Becze Gábor, Fehér Levente, Tatár Attila, Szentes Zsombor. Díszlet és jelmez: Sántha Borcsa. Koreográfus: Bóbis László.
5. nap
Furnitur
Zenés, vígjátéknak látszó színmű. Vinnai András (1977) egyike azon fiatal szerzőknek, akiket leggyakrabban játszanak ma Magyarországon és a határon inneni színházakban. A temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színházzal való együttműködése során át is írta ezt a darabot, vagy legalábbis adaptálta a helyi körülményekhez. A főhős – Shivak Shurman (Kiss Attila) – bolyongásait követhetjük végig. A fiatalember felkészült az apaságra, kilenc izgalmas hónap van előtte, amely alatt át kell állnia, és a Furnitur cég segítségével újjá kell szabnia a lakását, azaz újra be kell(ene) rendeznie, de immár úgy, hogy az megfeleljen a változó körülményeknek. Vagy mégsem sikerül neki megejtenie a szükséges átalakításokat? Természetesen nem csak ennyi van a darabban, hanem sok zene, sok tánc, sok hisztéria is jelentkezik. Ez az, ami biztos, és ráadásul könnyeden szórakoztat, bár ebben néha kesernyés zönge és az irónia is jelen van. Teljesen más humor, más hangulat uralkodik a darabban, mint a – például – a marosvásárhelyiek által színre vitt Bányavirágban.
Itt érdemes odafigyelni a fiatal stábra, amely összegyűlt most Temesváron! Göttinger Pál (1983) mindössze huszonkilenc éves, 2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 2011-ben Junior Prima-díjat kapott. Rendezett Lengyelországban, Budapesten, Kaposváron. Cári Tibor (1979), aki a Furnitur zeneszerzője, már többször dolgozott Göttingerrel, és rendszeres visszatérő a temesvári társulathoz. Hasonló Albert Alpár (1977) díszlettervező és Katona Gábor koreográfus felbukkanása is a Bega-partján. És emlékezetes. Nem volt lehetőség megnézni a Deviancia című darabot, amelyet részben ugyanez a csapat adott elő, de biztosak lehetünk abban, hogy az is egy rendkívüli és különleges hangvételű darab. Sokan mondták. A díszletet és a jelmezt mindkettőben Albert Alpár készítette.
Itt érdemes szót ejteni arról a jelenségről, amely minden bizonnyal fontos momentumot jelez az erdélyi színjátszásban. A rendszerváltás és a felsőoktatás reformja óta eltelt évtizedek során telítődtek a színházaink. Ma már nem kihelyezik a színészt, hanem versenyvizsgával pályáztatják az állásokat. Kialakult egy létszámfölösleg, aminek az a következménye, hogy amennyiben egy-egy évfolyam együtt kíván maradni, akkor életre hív egy-egy alternatív csoportot, amely nem kőszínházi körülmények közepette, hanem kisebb klubokban, pinceszínházakban működve teljesen más közönségréteget talál magának, mint a klasszikus társulatok. „Vándorszínészi” állapot ez, ideiglenes, de igencsak alkalmas a fejlődésre. Másik lehetőség a pályakezdők számára, ha Magyarországon keresnek maguknak lehetőségeket. Több sikeres pályakezdés történt már anyaországi színpadon erdélyi részről, de Göttinger esetében fordított előjelű az érdeklődés, hiszen ő odaátról jön. Egyébként nem egyetlen. Nemcsak rendezők érkeznek Erdélybe, s nemcsak egy-két produkció erejéig jönnek, hanem színészek is, akik több évadon át, akár huzamosan itt tartózkodva játszanak színpadjainkon. Ezek a kölcsönhatások mind a munka javát, a perspektíva szélesedését szolgálják. Odajutunk, hogy egy idő után majd elmondható lesz, hogy egyetlen magyar színművészet van a Kárpát-medencében, s a korábban megvont határok elveszítik a jelentőségüket.
Rendezte: Göttinger Pál
Szereplők: Kiss Attila, Magyari Etelka, Bandi András Zsolt, Éder Enikő, Molnos András Csaba, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tokai Andrea, Aszalos Géza, Páll Gecse Ákos, Vass Richárd, Kocsárdi Levente. Díszlettervező: Albert Alpár. Jelmez: Balázs Gyöngyi. Koreográfus: Katona Tibor. Zeneszerző: Cári Tibor.
6. nap
1. “dráMÁzat”
A hét második fele, annak ellenére, hogy több kulturális rendezvény zajlott Székelyudvarhelyen, s több műfaj is megjelent a kínálatban, egyértelmű, hogy a színház „vitte a pálmát”. Elsősorban amiatt, mert tömegeket képes megmozgatni egy-egy jó előadás. Más okból kifolyólag pedig azért, mert az immár ötödször megtartott színház-szakmai seregszemle, a DráMA, olyan eseménysor, amelyet a szervezők maguk, s a színházak környékén dolgozók is nagyon fontosnak tartanak. Székelyudvarhelyen úgy látszott, hogy a DráMA megtalálta a helyét a köztudatban, hiszen egyre gyakrabban fordult elő a telt házas előadás jelensége. Még vasárnap is. Ennyi kiváló darabot nem lehet a városban egy hét alatt megnézni, mint ilyenkor! A „mezei” néző is fontosnak tartja a programok adta lehetőségeket, hiszen bő kínálatot hoz a hazai magyar és román színházi kínálatból, meg ízelítőt a magyarországiból, mert, ha anyaországi együttesek nem is, de színházi szakemberek és darabok bőven érkeznek odaátról. Idén tizenegy darabot láthatott a nagyérdemű, egy színháztörténeti kiállítást és két off-programot, koncerteket, amelyek kissé kizökkenhették a jelenlevőket a fajsúlyos drámák élvezetéből.
A „dráMÁzat” nevű nevű pályázatra 217 munka érkezett. A tavaly ilyenkor meghirdetett projekt fődíját ezer euróban határozták meg a kiírók, s ugyanakkor kötelezettséget vállaltak arra vonatkozóan, hogy a művet itt, Székelyudvarhelyen a következő évadban bemutatják. A magyar és a román drámairodalomból kívántak meríteni, tulajdonképpen nem volt konkrét műfaji és tematikai elvárás, csupán annyi megkötés, hogy élő szerző „szabad” műve legyen. A kiírás a bemutatáson kívül még az eredeti nyelven történő, könyv formában való megjelentetést is tartalmazza.
Első körben tizenöt munkát választott ki a kilenctagú zsűri, majd hosszas (belső) viták és egyeztetések után hármat tartottak érdemesnek arra, hogy felolvassák. Ez a módszer is tovább növelte a titokzatosságot és még inkább felkeltette a várakozást azokban is, akik csak kívülről ismerték a DráMÁzatot. A remete, Gimnazista lány, Kolkhiszi nők, Harmónium, Pip, netrandi, observer, fondorlatos bekecs, rendszerváltozás, macskamatróz, kékkacsa, Smidelius, vörösfekete, Pato, Földönfutók című jeligék mögött „rejlő” írások képezték a mezőny gerincét.
Az volt az eredeti cél, hogy kiszabaduljanak az íróasztal-fiókokból a lappangó művek, illetve még az, hogy megjöjjön a drámaírók kedve, hiszen Erdélyben Sütő András után hosszú ideig nem írtak kiemelkedő drámát, legalábbis nem kerültek ilyenek a felszínre, s jószerével Visky András jelentkezéséig, aki pályája jelentős részét vers- és esszéírással, könyvkiadással és kultúraszervezéssel töltötte, nem is került emlékezetes „hazai” darab erdélyi színpadokra. Aztán jelentkezett – viharos sikerekkel – Székely Csaba, de érzékelni, hogy helye van itt még több piacképes színpadi szerzőnek is.
Egyébként évek óta mutatkozik immár egy trend: a román színműírás jelentékenyen megváltozott, kimagasló, az új idők hangulatát, az újfajta demokrácia sajátos problémakörét hordozza, alkalmazza, figyeli, ábrázolja, s ezeket a darabokat jelentős sikerrel játsszák is a színházak, sőt az új szellemiség fordítások és vendég-rendezések révén immár eljutnak a mi színházainkba. (Éppenséggel a Tomcsa Sándor Színház idei első bemutatója is egy ilyen kísérlet, amelyet Csehov-drámák alapján írt és rendezett a bukaresti Odeon Színháztól érkező Eugen Făt m.v.)
A dráMÁzat zsűrije gondosan vigyázott arra, hogy fölösleges részletek ne szivárogjanak ki a munkájukról. Annyit elmondtak, illetve elárultak a három kiválasztott darab „olvasópróbái” után/közben – s ez ki is derült azok számára, akik jelen voltak a felolvasásokon –, hogy gyanítható a markáns anyaországi jelenlét, hiszen a témák a magyar sorskérdéseket boncolgatják, érintik az aktuális „nemzeti problematikát”, de igen erősen megmutatkozik bennük – több kiválasztott illetve csak áttanulmányozott darabban –, hogy milyen vetületei vannak a legújabb kori magyarországi, s azon belül is a budapesti életszemlélet alakulásának; ezek a művek a ma emberének lelki torzulásait igyekeznek palástolás-mentesen, kellő gúnnyal, de olykor humortól sem mentesen ábrázolni. Egyik-másik darab nem eléggé kidolgozott, látszik a rutin hiánya, s csak a megfelelő rendezői hozzáállással bonthatók ki a bennük rejlő lehetőségek. Mint fentebb írtuk, nem mondtak konkrétumokat a zsűri tagjai, de felismerni véltük Spiró György és Térey János írói világát bizonyos szegmensekben.
A DráMÁzat végeredményét a bukaresti Odeon Színház előadása előtt, este 19 óra 30 perckor hozták nyilvánosságra.
Köllő Katalin esztéta-színikritikus kapta a feladatot, hogy kihirdesse az eredményt.
“A 217 pályamű közül, az előzőleg kiválasztottakból – mondotta – a zsűri hármat talált leginkább érdemesnek – ez a három mű egyébként a manapság “divatos” irányzatokat képviseli -, mindhármat felolvasták, majd titkos szavazással úgy döntöttek, hogy az A lovasok című munka kapja az ezer eurós díjat, amely egyúttal azt jelenti, hogy a színművet egy éven belül nyomtatásban kiadják és színre viszik a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban.” A jeligés boríték felbontása után kiderült, hogy az ‘observer’ jeligét viselő darab szerzője Adorján Viktor, Magyarországon él, s annyit tudni róla, hogy vannak ugyan erdélyi gyökerei, kulturális szakterületeken dolgozott ugyan, de ez az első “jelentős” színműve.
A rendezvénysorozat epilógusát képezi majd az a sajtótájékoztató, amelyen hivatalosan kiértékelik a DráMA5-öt és közelebb hozzák a díjazottat. A Tomcsa Sándor Színház menedzsmentje azt ígérte, hogy – lehetőség szerint – igyekszik majd minél “sürgősebben” Udvarhelyre invitálni a nyertest, akivel pár napon belül személyesen is elbeszélgethetünk.
2. Pyramus & Thisbe 4 You
Alexandru Dabija bátran kísérletező rendező, aki mindig az újra, sőt rendkívülire törekszik. Általában megtalálja a friss kifejezési formákat és azokat sikerrel juttatja el közönségéhez. Ezzel a darabbal 2010-ben a legjobb rendezésért járó UNITER-díjjal tüntették ki.
Tulajdonképpen nem is teljes darab, hiszen az eredeti öt felvonásos „színpadi monstrum”, hanem csak a Szentivánéji álom egy részlete. Shakespeare e korai komédiájának (mely 1594 körül keletkezett) azt a jelenetét választja, amikor a mesteremberek kis előadást próbálnak és játszanak el Théseus király lakodalmán. Dabija megnégyszerezi ezt a jelenetet. Az elsőt kizárólag nők játsszák. A második a modern művészi/színpadi kísérletezés modorában adják elő. A harmadikban egymás mellett elbeszélő magyar anyanyelvű színész és moldáviai kollégái téblábolnak. A negyedik variáció egy crescendo, amelyben felvonul a teljes trupp, sőt még a díszletmunkások is szerephez jutnak.
Felüdülés volt a végén látni ezt a darabot. Talán még egy ötödik-hatodik variációt is végignézett volna a közönség, olyan gyorsan tovaillant az a mintegy másfél óra.
Rendező: Alexandru Dabija
Szereplők: Dorina Lazăr, Rodica Mandache, Oana Ştefănescu, Ada Simionică, Paula Niculiță, Ana Maria Moldovan, Ionel Mihăilescu, Mircea Constatinescu, Marius Damian, Pavel Bartoș, Gabriel Pintilei, Mihai Smarandache, Victor Cociorbă, Nicu Coman, Cristian Dunăreanu, Dan Iosif, Ion Iosif, Constantin Neagu, Dumitru Neagu Díszlet és jelmez: Cosmin Ardeleanu Látvány: Casa Gontz.
Simó Márton
A Tomcsa Sándor Színház honlapján további részletek olvashatók a DráMA5-ről, a drámapályázat körüli fejleményekről és a társulatnál zajló munkáról.