Múltból lélegző jelen (2.) – Bonchida


Lassú megújulás

Riportunk első részében a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványnál tett látogatásról esett szó, majd azzal az ígérettel fejeztük be azt az írást, hogy – ha már annyira közel vagyunk – akkor átmegyünk Bonchidára. A Kallós-kúria udvaráról látszik a Bánffy-kastély csonkaságában is impozáns épületegyüttese. Egyébként ebben a faluban található a négy településből álló község közigazgatási központja, ami szembeötlő, mihelyt rátérünk a bekötőútra. Látni, hogy Uniós forrásokból több épületet is felújítottak ott az utóbbi években – a helyi tanács irodaházát, az iskolát –, újszerű üzletek rondítják a szocializmus által is halálosan megsértett tájat. Élénkpiros és kék tetőcserepek, műanyag nyílászárók és az előszeretettel használt beton, a mindenfelé dívó kampány- vagy járványszerűen terjedő habszivacsos hőszigetelés jelzi az új idők ízléstelenségét. Jobbról, ahogy megközelítjük a régi központot, mindjárt látjuk a kastélyhoz vezető ugyancsak újabb eredetű hidat, amely rézsút vinne rá a főkapura. Itt megállunk, de előbb a helyi református templomot nézzük meg.

"Stílus-kavalkád"

Bonchidát 1263-ban említik először írott források, s templomának keletkezését is a XIII. század közepére datálják. Valóban fel lehet ismerni rajta késő román kori jegyeket, de az is feltűnik mindjárt, hogy többször átépítették, hol gótikus, hol barokk modorban, bővítették, illetve különböző katasztrófák – főleg tűzeseteket követően – fel-felújították. Ennyire szabálytalan templomot Erdélyben alig látni.

Kalauzunk a református lelkész

A hívek száma iránt érdeklődünk. Hatszáz körüli lelket említ a pap, s mintegy száznyolcvan katolikust, akik vegyes házasságban élvén a kálvinista istenházát is látogatják. A cigányok egy része református még, de már csak a miatyánkot, ha tudják, ők lassan nyelvet és hitet váltanak…

Templombelső

Nem célunk részletesen feldolgozni az épület teljes történetét, hiszen ezt már többen megtették, s a művészettörténészek vitáznak olykor egymással bizonyos részleteken. „A kéthajós templom déli hajója egyenes záródású szentélyben folytatódik. A szentély északi, valamint az északi hajó keleti falához kriptát építettek. A szentélyzáródás előtt, a kőfallal határolt ovális cinterem keleti részén harangláb áll. A cinterem falától északra a parókia 18. századi, mára (már jócskán) átalakított épülete kapott helyet. A kéthajós belső tagolásnak megfelelően az átlósan elhelyezett saroktámpillérek közé fogott nyugati homlokzat két, a hajók zárófalának megfelelő, egymástól elkülönülő falmezőre oszlik; határvonalukat a déli hajó rizalit-szerűen kiugró zárófalának északi sarkához állított saroktámpillér is hangsúlyozza. Míg a déli hajó két támpillérét horonnyal alátámasztott lemezből álló vízvető-párkánnyal tagolták, addig az északi hajó sarkához emelt tám tagolatlan.” Ezt csak szemléltetésként írtuk ide, hogy emlékeztessünk a századok folyamán lezajlott átépítésekre és annak is legyen rálátása a radikális változásokra, aki soha nem járt ebben a templomban. A teljes építéstörténeti összefoglalót Karácsony István tanulmányában olvashatjuk az Erdélyi Múzeum 2001/3-4-es számában. A templom végső formáját 1740-ben nyerte el. Fontos megemlíteni, hogy 1936-ban Kós Károly személyesen vezette az akkori restaurálást, amelynek köszönhetően sok rejtett szépség megmaradt, megmutatkozott, illetve a felszínre került. Külön érdekességként még annyit, hogy az úrasztala Gróf Bánffy Miklós (1801-1894) császári és királyi kamarás halálos ágyának anyagából készült.

Emléklap az úrasztalán

Viszonylag gondozatlan cintermen és udvaron át, alig pár éve lerakott, de – szerencsére – egyáltalán nem időtálló piskóta-kőből készült járdán távolodunk a templomtól, s vetünk még egy pillantást a hétszáz éves ódon falakra…

A bonchidai kastély madártávlati rajza (ahogy Bíró József látta 1935 körül)

A Bánffy-kastély művészettörténeti értéke felbecsülhetetlen. Még romos állapotában is az ódon Erdély szellemét őrzi, s egy olyan család emlékét, amely mintegy ötszáz éven át meghatározó szereppel bírt ezen a környéken. (A losonci Bánffy-család a besenyő Tomaj-nemzetségből való, írott források 1222-ben említik ősüket. A Bánffy ősök először 1387-ben telepednek meg Bonchidán, alapítanak uradalmat, amelyet ideiglenesen elveszítenek ugyan, de 1491-ben az a tárnokmester György báró szerzi vissza, akitől a fiúágon 1950-ben kihalt bonchidai ág ered.)

A Bánffy-kastély panorámaképe (Balázs Ödön felvétele)

A kastély utolsó lakója az a Bánffy Miklós volt (1873-1950) – az úrasztalát hátrahagyó unokája –, aki gyakran Kisbán Miklósként írta alá írásait és rajzait, aki pályafutását Kolozs megye és Kolozsvár főispánjaként kezdte, majd országgyűlési képviselőként folytatta. 1913 és 1918 közt a magyarországi állami színházak intendánsa, 1921 tavaszától 1922 decemberéig Magyarország külügyminisztere. 1926-ban visszatér az akkor Románia részévé vált Erdélybe.

A fiatal Bánffy (a felvétel az 1900-as évek elején készült)

Hosszú ideig nem vállalhatott politikai szerepet, de annál jelentősebb ekkor az egyházi és a kulturális közéletben végzett munkája. Több kiváló regény szerzője, amelyek később német, angol, francia és olasz nyelven is sikert aratnak. 1939-től a királyi diktatúra alatt – a Romániai Magyar Népközösség – az egyetlen jogképviseleti szervezet vezetője, majd a Bécsi Döntés után ismét felsőházi képviselő.

Az Erdélyi Helikon íróinak találkozóján (Marosvécs, 1935. június 28-30.) - az ülő sorban balról a második

Angolszász orientáltságú úriember, aki 1943-ban, Horthy megbízásából titkos tárgyalásokat folytat a Hitler-ellenes erőkkel a háborúból való kiugrásról. Ez lassan már a vég, hiszen csak a háború után térhet haza. A romokra. És a megerősödő kommunista hatalom igájába. Közismert tényekről van szó, amelyeket csak azért említünk, hogy érzékeltessük a rendkívüli életpályát.

A lassan haladó felújításnak már mutatkoznak a jelei

A kastély pusztulásának tulajdonképpen Bánffy magatartása volt az oka, hiszen 1944 őszén a németek gyújtották fel – úgymond bosszúból -, s a romos állapot csak részben a szovjet megszállók és a rossz gazdaként működő román állam műve. Minden volt itt az államszocializmus korában – termelőszövetkezet, istálló, gabona- és vegyszerraktár –, s a rendszerváltást már elhagyott, kibelezett állapotban érte meg.

Megújult és kitámasztott torony

A kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány 2001-ben kötött egy negyvenkilenc évre szóló koncessziós szerződést az örökösökkel, azóta zajlik a lassú, de szakszerű felújítás. Vannak tervek és vannak programok. Vélhetően eredményesek lesznek az évtizedek során. Mi azonban nem tudjuk elnézni a kastély őrének azt a közönyt, hogy miután bezsebelte a kétlejes jegyárakat, azonnal visszament a kuckójába, s meg sem próbálta felvenni velünk a kapcsolatot. Meg arra sem méltatott jóformán, hogy köszönjön.

Körbe lehet járni az épületeket, nézelődni lehet, egyik-másik helyiség nyitott. A nagy garral reklámozott Múzeum Kávézó viszont nem. Aztán kimegyünk az udvar nyugati peremére, ahol a tónak és a parknak kellene lennie.

Nyugatról nézvést

Csekély és sekély nyoma a víznek, hepehupás, zsombékos, használhatatlan mezőre látni, a távolban az országút csíkja, melléje helyezett, ismerősen ronda és univerzális logisztikai konténerek, s a kép jobb sarkában Válaszút, belőle kimagaslik a báró Bánffy-ág kastélya és a Kallós-kúria, meg a mellette épült szórványkollégium tömbje. Nehezen tudjuk elképzelni itt a szebb jövőt. A kastély-turizmus nem szívleli az ugaron hagyott parkot és az építészetileg szennyezett környezetet. Itt a felújítással párhuzamosan dózeroltatni kellene az uniós pénzekből kipofozott középületeket, hogy elöl ismét teret kapjon a kastély, és a környezetet is művelni lenne jó, kerteket ápolni s építeni, ahogy az elődök tették több száz éven át. Vajon meglesz-e a többségi (román) akarat ahhoz, hogy a múlt és a minőség érdeke jegyében ezeket a fájdalmas és drága beavatkozásokat megtegyék? Ha az UNESCO és az Európai Unió akarata megmutatkozik és pénz is lesz hozzá, meg némi helyi haszon is felsejlik, akkor biztosan. Majd meglátjuk.

Bánffy Miklós sírfülkéje a család kriptájában a Házsongárdi-temetőben

* * *

Vegyes érzések kavarognak bennünk, miközben jövögetünk hazafelé a Mezőségen neki Régennek. A román többségű falvakban, az egykori vendégmunkások ivadékai földjén, túlméretezett piros-sárga-kék lobogók csüngnek a póznákon s a hivatalokon mindenütt. Nincsen semmilyen ünnep, de úgy látszik, itt túlontúl fontos valakiknek a nemzeti(ségi) hovatartozás bizonygatása. Még Pusztakamaráson is.

Imitt-amott hatalmas új építésű házak. Nyolc-tíz-tizenkét szobás palotácskák, kocsi-beállóval, szökőkúttal, kovácsolt vaskapuval, kerti törpével.

Nem hideg még az este, de látni, hogy hőközpont működik némelyikben, már begyújtottak, mert fűteni kell az ötszáz négyzetmétereket. Az ilyen házaknál mindig egyetlen kéményen duvad kifelé a füst.

Kis kanyar után cigánysor. Egy cigányasszony szabadtéren, tűzre helyezett platnin főzi a vacsorát. Látjuk, hogy a purdék mezítláb állják körül a kondért.

Aztán nemsokára feltűnik az első székelykapu, a székely zászló, a rovásírás. Megnyugtató érzés hazajönni. Mintha másik országba érkeznénk. Pedig csak egy enklávé. És azt hisszük róla, hogy a miénk.

Simó Márton

A Bánffy Miklós életét bemutató vándorkiállítás 2012. november 9-ig látogatható a Csíki Székely Múzeumban.

www.csszm.ro

A riport első része itt olvasható: Múltból lélegző jelen (1.) – Válaszút

“Múltból lélegző jelen (2.) – Bonchida” bejegyzéshez 1 hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.