Törökök útján a Balkánon (23.)

Tulajdonképpen nem is falu volt, mindössze egy hosszú sétálóutca alkotta a telepet

Mielőtt bekanyarodtam volna a következő településre, utamba akadt egy magányos ház. Szerettem volna vásárolni a gazdától két tojást. Bementem, annak rendje-módja szerint köszöntöttem. Én úgy éreztem, hogy megfelelően udvarias voltam, még túl óvatos is, de azt a választ kaptam, hogy nem tud adni, mert neki is szüksége van rá, kell a családnak.

Ez az ember köpött a vendégbarátság íratlan törvényére. Vagy nem jól közeledtem? Nem tudtam eldönteni, hogy én tévedtem-e, úgyhogy kénytelen voltam tovább menni.

Rijeka Crnojevica

Már-már igazi falunak látszó település közeledett. Az első háznál, egy kis híd mellett valami vendégfogadó-szerűség látszott, legalábbis a gomolygó füst és az illatok alapján erre gyanakodtam. Három ember ült az asztalnál, az egyik hagymát aprított. Mindjárt meg is kérdeztem, hogy lehet-e itt valamit enni? Azt válaszolta, hogy halleves van, és két euróba kerül egy adag. Rendeltem,s még jóformán meg sem melegedett alattam a szék, máris előttem párolgott a leves. Nagyon finom volt, még mentalevéllel is kedveztek neki. Sárgarépa, paradicsomlé, rizs volt benne a hal mellett. Amíg én kanalaztam, a gazda valami húst sütött, és ez idő alatt borral kínálta meg a másik két embert és saját magát is. Emelte, látványosan felém mutatta az üveget, kérdően lóbálva, hogy innék-e? Mondtam mindjárt, hogy nem iszom alkoholt. Aztán nem is erőltette a továbbiakban. A saját poharaikat kétszer is megtöltötte. Amikor a sültjük elkészült, engem is megkínált. Kicsit szabadkoztam, kérdeztem, hogy miből van? Nem disznó-e véletlenül? Megnyugtattak, hogy borjú. Illemtudóan elvettem egy darabot és szerényen a tányérom szélére helyeztem. A gazda talán rossz néven vette a szerénykedést, nem tudta mire vélni, belenyúlt a lábosba, kivett egy hatalmas szeletet és a tányéromra helyezte.

Az adag bőséges volt és meglepően ízletes

(Allah nagy! Bocsássa meg gyarlóságomat, hogy méltatlankodtam azelőtt a tojásos gazdával való találkozáskor! Lám, máris többszörösen kárpótolt! Allah adjon bőséget ennek az embernek, aki ilyen egyszerű módon, de mégis fejedelmien vendégül látott!)

Kézzel ettek, nem nagyon cifrázták, és zöld, száras fokhagymát faltak a húshoz. Abból is adtak. Érdemes idejönnie annak, aki olcsón szeretne élni! Elfelejthettem a zsugori tojásos embert, aki még csak arra sem volt hajlandó, hogy szóba álljon, s alig fél óra múlva, ezek az ugyancsak ismeretlenek, akikkel a fogadóban találkoztam, mindenüket megosztották velem.

A falu egyébként inkább üdülőtelep volt, kikötővel, sétálóutcával, s tovább vendéglők egész sorával. Kisebb-nagyobb táblákat figyeltem meg, szerb, német, angol nyelvű feliratokkal, hogy kiadó szobákat találni ennyiért meg annyiért, hogy tízezer hektáros természetvédelmi területen járunk, és vigyázzunk, hiszen 4-6-8 méter mély a tó vize.

Éreztem, hogy megfáztam a sok esőtől, mert húszpercenként, vagy még sűrűbben meg kellett állnom vizelni. De ettől függetlenül, kitartóan gyalogoltam, sokat küszködve a szandálomba beszoruló kavicsokkal. Cetinje volt a következő úti állomás, úgyhogy közben stoppoltam is, hátha valaki elvisz egy darabig. Jó hosszú idő telt így el, gyalogoltam, lépegettem, haladtam tovább a nem túl sűrű forgalomban. Egy autó aztán úgy állt meg, hogy tulajdonképpen nem is intettem. Beültem, illedelmesen köszöntem, s mondtam, hogy Cetinjébe mennék, de annyira fáradt voltam, hogy szégyen-e vagy sem – esetleg inkább felelőtlenség -, de ragadt le a szemem. Mondtam a sofőrnek, hogy ne haragudjon – hiszen az is lehetséges, hogy beszélgetőtársa vágyott, azért vett fel –, s költsön fel, amikor közeledünk.

Berecz Edgár