Azt írja a francia irodalomtörténet, hogy Georges Feydeau-nak mintegy hatvan színpadi műve van, amiből huszonötöt rendszeresen játszanak francia nyelvterületen, de nálunk felé csak az Osztrigás Micit és A bolha a fülbe címűeket szokták elővenni a magyar társulatok. A színházi emberek úgy vannak vele, hogy ebben a kettőben minden benne van, ami jellemzi a szerzőt: általában a házastársak közötti bonyodalmakról esik szó, ármányról, pletykáról, szeretőkről, félreértésekről és szerepcserékről.
Igen hálás az ilyen darabot színre vinni, hiszen minden évadban szükség van „hígabb” művekre, hiszen a komoly drámai hanghordozás mellett a közönség igényli a könnyed szórakoztatást is. Ilyen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által játszott Bolha a fülbe is, amely múlt év decembere óta van színpadon, de még most érdemes játszani.
Székelyudvarhelyen láttuk az előadást, úgyhogy az a produkció képezi a vizsgálat tárgyát. Jól kimunkált játékról van szó, amelyben minden színész hozzánőtt immár a szerephez, mondhatjuk azt is, hogy rutinosan játszanak. Volt szerencsénk pár évvel ezelőtt (2001-ben) a pesti Új Színházban látni a színművet. Elég hosszú idő telt el, ki is kopott az évek során belőlünk sok emlék és apróság, de az biztos, hogy így utólag is úgy tűnik, hogy abban hangsúlyosabb volt a vezérmotívum, az erotika jelenlétre, tulajdonképpen a férfiak nőre való vágyakozása, és fordítva: a kielégítetlen feleségek kísérletei idegen férfiakkal. Ott, akkor már-már olyan volt ilyen szemszögből, amire gyakran azt szokták mondani, hogy fülledt. Egyébként nem volt fülledt, annyi mindenképp kellett. Itt, a vásárhelyiek előadásában viszont, mintha jórészt elsikkadt volna az a fele. Valóban a férfi-nő közti viszony mozgatta a cselekményt, ha egyáltalán annak lehet nevezni a roppant egyszerű történetet, amelyben a félreértések és a fizikai hasonlóság gerjesztik a poénokat, de tulajdonképpen nem történt meg minden, aminek történnie kellett és lehetett volna. Csak utalások hangzottak el, csak imitálták, még azokat a szituációkat sem játszották olykor végig, amelyekben eleve benne volt a lehetőség.
Inkább a mozgás, a díszletek és a helyszínek változtatása (polgári lakásbelső-orfeum-polgári lakás) által kínált lehetőségeket, illetve a szövegben rejlő komikumot igyekeztek hasznosítani: Henn János Romain Tournel, illetve Meszesi Oszkár Carlos Homenides de Histangua szerepében, meg az itt két bőrben létező László Csaba, ki hol Victor-Emmanuel Chandebise, hol Poche alakjában bukott elő.
Így is elő lehet adni ezt a darabot, csak éppen elmaradnak azok a frenetikus, a szűnni nem akaró nevetések, amelyek igazán emlékezetessé tennék az élményt. Mintha olyan operában lettünk volna, ahol szándékosan nem énekelnek végig egy-egy nagyáriát, mintha azt tapasztalnánk, hogy valamelyik énekes nem használja ki a hangi adottságait, és elhanyagol bizonyos alsó vagy felső hangtartományokat, mintha nem lenne fontos számára – mondjuk – az öt oktáv, és megelégszik csupán a három középsővel. Mindezek mellett azért voltak szép pillanatok is, amikor fel-felizzott a színészek körül a levegő a derű sziporkáitól. Azonban ez nem volt elég a túlzott várakozásokhoz. Még több derűt, határozottabb és tartós kikapcsolódást reméltünk, amikor tökéletesen belefeledkezhetünk a színpadon zajló eseményekbe. Olyan most, mintha kissé csalódottak lennénk. Egyébként szokott ilyen előfordulni a kamaszkor felső határán is az emberrel, amikor megtörténik AZ, amire régóta vágyott az ifjú, és elmondhatja, hogy nővel volt, s rácsodálkozik utólag, hogy: csak ennyi?
Simó Márton