Mit is szoktunk vasárnap reggel csinálni? Végre kialusszuk magunkat, esetleg korán kelünk, hogy minél messzebbre jussunk, reggelit készítünk családunknak, kedvesünknek, vagy végre magunkra is szánunk egy kis időt… De akad persze, aki ennél azért többet szeretne. Például Bella, a tárgyalt film főszereplője, aki fogja magát, magassarkúban kitipeg egy forgalmas utcára és ráfekszik a zebrára. Amikor egy autó majdnem elüti, a sofőr ideges kérdésére csupán annyit válaszol: mindössze egy kis izgalomra vágytam így, vasárnap reggel. Pedig a harmincas, anorexia- és szilikongyanús Bellának nincsenek öngyilkos hajlamai, annak ellenére, hogy élete nem éppen irigylésre méltó: pincérnő egy étkezdében és több mint tíz éve egy nem túl kedves, de nem is túl vonzó nős férfi szeretője.
Mindezek ellenére, ha boldognak nem is nevezhető, de nem is boldogtalan: szereti munkáját, egy menő wall street-i állást hagyott ott érte, mert szerinte az nem volt elég életszerű. Megvannak a maga kis kapcsolatai: barátnőjével, aki rossz tanácsokkal látja el, édesanyjával, aki a távolból szervezi az életét, az étterembe betérőkkel, akiknek mindig szükségük van egy jó szóra, egy dadogós prostituálttal, aki nehezen szólítja le a férfiakat, egy hajléktalannal, akinek fürdés után ledobja a törülközőjét és a már-már háziállatként óvott egerekkel, amelyek igencsak gyakran jelentkeznek a lakásban.
A folyton magassarkúban járó és ezért meglehetősen bizonytalanul közlekedő Bella kiegyensúlyozott és neurotikus, bölcs és naiv, magányos és optimista egyidőben. Nyitott a változásra, ám ragaszkodik mindahhoz, ami kitölti életét, és amiről az apró történetekből összeálló jelenetek is szólnak. A filmben az amerikai nagyvárosok mozgóképen már számtalanszor megjelenített, elmagányosodott életformája jelenik meg, hétköznapi emberekkel és vágyakkal. A megközelítés mégsem a megszokott: Amos Kollek izraeli származású rendező szokatlanul közel jár a szereplőkhöz és megkapó melegséggel mesél róluk, nem a rohanó világ érzelemmentes mókuskerekét látjuk, hanem a számunkra is megszokott arcokat, szomszédainkat, ismerőseinket, akik összeülnek egy kis beszélgetésre, elméláznak az elmúlt időkön és az időskor küszöbén is mernek nyitottak lenni. A megfelelő helyen és kellő arányban adagolt irónia pedig szelíden ellensúlyozza a túlcsorduló érzelmeket.
A rendező nem neveti ki a szereplőket, hanem velük együtt nevet, és – előző két filmjével, a szintén a harmincas nők elmagányosodásáról szóló Sue és Fiona címűekkel ellentétben – mer optimista végkicsengést adni a filmnek. Nem történnek világmegváltó dolgok, mint ahogyan általában velünk sem, közeledéseket és félreértéseket látunk, kapcsolatokat, amelyek perceken, helyzeteken, egymással közölt vagy éppen nem közölt szavakon múlnak, felvett pózokat és őszinte, kimutatott, de nem megfogalmazott szerelmi vallomásokat (a filmművészet talán egyik legszebb jelenete: egy nő vízzel bepermetezi az újságot, hogy annak recsegése ne zavarja a mellette aludni készülő férfit). A földön járunk, a jelenetek olykor bájosan egymásba gabalyodnak, mindenki kapcsolatba kerül mindenkivel, mintha nem is New Yorkban, hanem egy ismerős kisvárosban járnánk, az álmok pedig szép sorban valóra válnak: az udvart egzotikus állatok népesítik be, a pincérnők görkorcsolyán közlekednek és talán annak is eljön az ideje, mikor többé nem kell már egyedül ébredni vasárnap reggel.
Boda Székedi Eszter