A településről szóló fényképkiállítással szemben eleve elvárásaink vannak. Annak is, aki nem ismeri Atyhát és persze annak is, aki itt él. Egyrészt elvárjuk, hogy olyan képet kapjunk a felvételek által a faluról, ami eddigi ismereteinket igazolja, másrészt pedig olyat is szeretnénk látni, amiben eddig nem volt részünk, amit nem ismerünk. Harminc felvétel által azonban ez kevésbé lehetséges. Sőt, sokórányi mozgóképpel sem lehet ezt a látványt, érzést elénk varázsolni.
Ezeket a most kiállított felvételeket pár éve készítették az Orbán Balázs szemével elnevezésű tábor fotográfusai. Akkor Korond község minden települését meglátogatták és ez a tény azért is fontos volt, mert a Duna Televízió jóvoltából a Kárpát-medence magyarsága is hírt kapott erről.
A táborok célja, hogy vidékünket megörökítsék. 2002-ben szerveztük az első ilyen tábort Székelyvarságon, azóta Udvarhelyszék százhúsznál több települését, tanyáját mind végigjárták a fotográfusok, és a kör bezárulása után is folytatják ezt a munkát.
Talán nem kell bizonygatni, hogy környezetünk folyamatosan változik: épül-szépül, illetve pusztul vagy jellegtelenné válik. Ebben a folyamatban minden falu egy kis láncszem, így természetesen Atyha is. Ezt a pár felvételt nagyon sok közül válogatták. A korábban említett dokumentációs fotótábornak éppen az a célja, hogy az ezredforduló utáni székely falvainkat, az ott élőket és a mindennapi munkájukat látványként, képen megörökítse, és ezzel átmentse a holnapba, hogy évtizedekkel később is rácsodálkozzanak az érdeklődők.
A 2013-as fotótábor sok-sok felvételéből annyit válogatott Simó Márton, amennyi elfér a kultúrotthonban. A többit talán kivetítve nézhetnék meg a falu lakói, és elképzelhetően csóválgatnák a fejüket, ilyenszerűeket gondolva: ez a ház már nem ilyen, ez a gyerek pedig hogy megnőtt azóta!
Fontosnak tartjuk, hogy ilyen felvételek készültek Atyháról és a következő időkre hagyhatjuk ezeket. A kései utódok is – szó szerint – képet kaphatnak Atyháról, az itteni életről.A kiállítás fő szereplője természetesen az ember. Az atyhai emberekről van szó, akik mindennapi munkájukat végzik, akiket a felvételek a saját környezetükben is bemutatnak: lakásukban, utcáikban, falujukban. A másik nagy téma a környezet, vagyis maga a falu. Nem lett volna szerencsés más környezetben megörökíteni az itt élő embereket. Illetve nem is volna értelme Atyhát úgy bemutatni, hogy ne látnánk a felvételeken az atyhaiakat. A mi falvainkban még megszokott látvány, hogy lószekérrel fuvaroznak, minthogy a lovak egy másik felvételen is felbukkannak a település központjában. A magyar ember egyik legkedvesebb állata a ló, és a gazdaembert régente aszerint ítélték meg, hogy milyen állatokat tartott. Az életnek vannak olyan helyzetei, melyek szomorúsággal töltik el az embert. Ilyen felvételeket is láthatunk itt, mert a fotográfusok nem csupán a szépet kapták lencsevégre. Ilyen a régi, megrozzant kapu és málló falu lakóház látványa. A pusztulás jele az üresen maradt szobában lévő felborított szék is.
Emberként sosem lesz annyi hatalmunk, hogy ilyen látványoktól megkíméljünk másokat. Derűs arc ellensúlyozza az előbb említett hangulatot. Jelkép az összefogott kezek látványa. És életképek is bőséggel bekerültek ebbe a szűk válogatásba. Az iskolából és óvodából hazatérő gyermekek nélkül nem lenne értelme a mindennapi munkának.
Kapáló öregasszonyt látunk egyik felvételen, másikon sürgölődést a konyhában, aztán újból gyermekeket az utcán. A szinte észrevehetetlen, lassú változásra jó példa a vonuló marhacsorda mellett a korszerűnek számító motorkerékpár látványa. Ám a napi munka szinte olyan, mint századokkal korábban, példa erre a borjú terelgetése, a kecskecsorda hajtása.Az egykori lakószobák hangulatát idézi fel a Vinczefi-gyűjtemény a festett bútorral. A derűs fényben fürdő házak, az új lakások látványa azt sugallja: itt sem más a munka, az élet, mint máshol a környéken.
Ám mi tudjuk, hogy Atyhát nem kényeztette el sem a sors, sem a rendszerek változásából nem húzott nagy hasznot, hiszen rég volt, amikor itt ezernél több lakos élt.
Ott, ahol az utcáról, tornácról, udvarról hiányzik az ember – mert több ilyen felvételt is láthatunk a kiállítás anyagában –, újra kell tervezni az életet. Ha még lehet. De a jelenlegi helyzetet nem tartós állapotnak fogjuk fel, hiszen minden változik körülöttünk, és mi is. A kiállítás is üzenet Atyhából: itt így élnek most az emberek, ilyen ez a település. Erről is hírt kell adni a nagyvilágnak. Emlékeztetnünk kell arra, hogy innen százak indultak neki a nagyvilágnak, és minden lebontott ház helyett tízet, húszat építettek az atyhaiak valahol máshol. Vannak, akiknek drága ez a föld és arról álmodnak, hogy megerősödik ez a közösség. Reméljük, hogy egy következő fotótábor és kiállítás derűsebb képet fog megörökíteni a faluról.
P. Buzogány Árpád