Autósor várakozik, a lámpa zöldre vált, az egyik autó azonban nem mozdul. Dudálás, kiabálás, dugó, a vezető azonban képtelen elindulni. De nem a járművel van a baj… Így kezdődik a Vakság című film, a vizuális elemekkel bőven megtűzdelt felvezetés pedig már egyértelműen rávezeti a nézőt arra, hogy itt nem csupán egy szörnyű kór leírása következik, hanem mi is részeseivé válunk a megjelenített állapotnak. A vakság a filmben ugyanis nem fekete, hanem fehér és gyakran látunk túlexponált, zavaróan kifehérített vagy éppen ködbe vesző képeket. A fény szerepe kezdetben felerősödik, majd csökkenésével párhuzamosan előtérbe kerülnek a zajok és zörejek. A szereplők jórésze ugyanis megvakul. A pirosnál várakozó autó vezetőjét ismeretlen betegség támadja meg, egyik pillanatról a másikra elveszíti szeme világát. És hasonlóan jár a felesége, az autóját eltulajdonító tolvaj, a szemorvos, akit hamarosan felkeres és a váróteremben várakozók mindegyike. Mindez azonban csak a kezdet, a vakság ugyanis ragályos és nagyon gyorsan terjed. A hatóság pedig kapkod, karanténba zárja a fertőzötteket, ez válik a film elsődleges helyszínévé.
A megvakultakat kopár, sivár épületbe szállítják (hiszen úgysem látnak), embertelen körülmények közé. Nincsen, aki gondoskodjon róluk, hiszen a még látók nem merészkednek közelükbe, ők pedig képtelenek a leghétköznapibb tevékenységek elvégzésére is, úgymint a rendszeres tisztálkodás vagy a mellékhelyiség megtalálása. Egyetlen ember van, aki segít, a szemorvos felesége, aki nem vakult meg, viszont úgy tesz, mint aki igen, hogy a férje mellett maradhasson. A film pedig átvált A legyek ura vagy A kísérlet című mozgóképekre emlékeztető, „ összezárt emberek egymás között „- típusú pszichológiai drámává, a civilizáció hozadékai, mint ruha, ékszerek vagy akár az udvariasság, tisztelet, előzékenység teljes mértékben átértékelődnek. Egyetlen dolognak marad súlya, egy pisztolynak, minden mást felemészt a túlélési ösztön. Eldől, hogy ki a vezető és ki a beosztott, a civilizáció napjai meg vannak számlálva, a farkastörvények árnyékában azonban mégis sajátos meghittség alakul ki, fontossá válik a felebaráti szeretet, bár nem sok remény marad a szabadulásra, a gyógyulásra vagy éppen annak a felismerésére, hogy a vakság nem csupán a fizikai látás képességének az elveszítését jelenti …
A filmet az a Fernando Meirelles rendezte, akinek Isten városa című alkotása nem csupán Brazíliában vált széles körben ismertté. A hírnév elhozta számára a határon túli forgatás és a világhírű színészekkel való közreműködés lehetőségét (Az elszánt diplomata: Rachel Weisz és Ralph Fiennes; Vakság: Julianne Moore, Mark Ruffalo, Gael García Bernal, Danny Glover). A film alapjául szolgáló regény José Saramago műve, aki a teljes életműve mellett nagyrészt ennek a könyvnek köszönheti irodalmi Nobel díját. A film nem merészkedik odáig, mint a könyv, viszont nem csak annak lehet hiányérzete, aki olvasta az eredeti művet. Ugyanis végig az az érzésünk, hogy többet is ki lehetett volna hozni ebből az egész világvége-hangulatból és a látás vagy éppen annak a hiánya köré szerveződő, különböző hangsúlyokból. Vagyis: inkább a könyv, mint a film. De inkább a film, mint egyik sem.
Boda Székedi Eszter