V, mint vagina

A székelyudvarhelyi előadás plakátja

Sokan arra is gondolhatnak, hogy ez a mű nem egyéb polgárpukkasztásnál, egy divatos jelenség, amely néhány év alatt körbejárta a világot.  Hoztak valamit Amerikából, s reklámmal, ketchupal lenyomják a torkunkon, mint a hotdogot. A feminista Eve Ensler azonos című A vagina monológok (The Vagina monologues) könyve alapján 1996-ban vitték színre először New Yorkban, a Broadway egyik kísérleti színházában, aztán valóságos sikersorozat lett belőle, amint felolvastak, illetve dramatizált változatban előadtak belőle bizonyos részeket. Amerikában a legnevesebb színésznők játszották – Melanie Griffith, Wimona Ryder, Glenn Close, Kate Blanchett, Whoopi Goldberg –, Magyarországra 2007-ben érkezett meg, Bozsik Yvett alkalmazta a Thália színpadára, Marosvásárhelyen viszont már 2003-ban játszotta román nyelven Alina Nelega-Cadariu rendezésében az Ariel Színház. Udvarhelyen most egy olyan színrevitelt láthattunk, amelyben férfi a rendező (Tóth Árpád) és a koreográfus is (Györfi Csaba). Nem furcsa, mondhatni természetes ez a hozzáállás, hiszen közös ügyről van szó, ismert témáról és problémáról.

Eve Ensler

És nem minden férfi szexuális bűnöző vagy aberrált disznó. Rendeltetésszerű működés esetén, amikor „a vágy titokzatos tárgya” felé közeledvén – legyen hercegnő, doktoranda vagy éppen bébicsősznek rangosított cselédlány –, a hímnemű egyed a V, mint vagina révén – résén – jut el oda, ahova vágyott, és a nő a V által befogadja mindazt, ami oly sok értelmet ad az életnek. Tulajdonképpen bölcsője is a kezdetnek. Mert a V erre való. Még azok számára is, akik nincsenek kellőképpen felvilágosítva. Hatalmas szerelmek szoktak működni általa. De a nagy háborúkat is a V miatt vívták. A többi csak eposz, regény vagy mozi. És a V által nem mindig alakult szépséges és dicső jövő, olykor csak homéroszi romok maradtak régészek és kincskeresők csodálatára a vastag fövenyréteg alatt.
Az alapmű olyan sorstörténetekből indul ki, amelyekből kiderül, hogy a megszólaló nők valamilyen szexuális bűncselekmény áldozatai, leggyakrabban családon vagy éppen „szerelmen” belül szenvedték el az erőszakot, de vannak olyan sztorik is, amelyek „közönséges” bűneseteket tartalmaznak. Mindebben az a közös, hogy az elszenvedett frusztrációk odabent maradnak, olykor évekig, évtizedekig hordozzák magukban a nők a sérelmeket, s emiatt testi-lelki létük elsilányul, vegetálássá satnyul.

Nyertes Zsuzsa, Xantus Barbara és Dévényi Ildikó Pesten, a Belvárosi Színházban játszott darabban (2009)

Hogy nem kell a bajokért Amerikába menni, a rendező ezt maga is észlelte, és a saját történeteit is beledolgozta az alapműbe. Más színrevitelek esetében – általában – háromszereplős változatok működtek, a jelenleginél négy művész – Bekő Fóri Zenkő, Fincziski Andrea, László Kata és Varga Márta – vonultatja elénk a történeteket. Egyszerű és funkcionális a színpadkép – egy vetítővászonként és térelválasztó gyanánt is működő függöny előtt négy feketére festett zsámoly, amelyek ülőlapja üveglapból készült, olyan megfontolásból, hogy odabentről, lentről is megvilágíthassa éppen a torz magányban szenvedő arcokat –, a szereplők pedig a legegyszerűbb utcai ruhákban, fekete sztreccs-nadrágban, leheletnyi, csak éppen arasznyi szoknyában mutatkoznak, amely jelzi a nőiességet. Az öltözet többi része arra is jó itt, hogy álcázza szépséget, hiszen kapucnis melegítőt, anorákot viselnek mind a négyen, s annyira jellegtelenek, se bű, se báj, rajtuk semmi csín, mintha éppen egy közkedvelt turkálóból rángatták volna magukra a cuccokat a second hand leárazásakor.

Egyszerű és ugyanakkor többfunkciós színpadkép, a rendező, Tóth Árpád elképzelései alapján készült

Azzal, hogy epizódokra szaggatva, párhuzamosan adják elő a szereplők a történeteiket, folyamatosan növelik a nézőben a feszültséget. Bár mindenki tudja, hogy horrorra ült be, titkon azért bízik abban, hogy egy-egy sors azért jobbra fordulhat, hiszen maguk a szenvedők is reménykednek, olykor, szerelemmel, reménnyel, naivitással fordulnak a sértő felé – a V mintha megnyílna –, pedig tudják, hogy semmi jóra nem számíthatnak. A tudat alatt ott van az eredendő női ösztön, hogy a férfihez ragaszkodni kell, hiszen arra való lenne valójában, hogy megvédje őket az élet nehezétől, s néha még örömet is hozzon. Egy frászt! Ez nem egy olyan hely. A négy szereplő a helyeket változtatva átlép, behelyettesíti önmagát a más-más szerepekbe, azt jelezve, hogy kint, akár az életben is átkerülhet, beléphet az ilyen csapdába bárki, ha nőnek született. Néha eltávolodnak, néha összeölelkezve segítenék egymást. De éppen azokban a pillanatokban, amikor erősödne a remény és a szolidaritás egymás iránt, kialszanak a fények és a generál-sötét fekete jege fagy a lelkekre.
Hálás szerepek azért ezek a hitvány női sorsok! Első látásra úgy tűnik, hogy nincsenek is történetek, tulajdonképpen egyetlen fájdalom van, amelyet közösen élnek át és mutatnak be, mind a négy színművész remekel a maga szerephelyén, de úgy tűnt, hogy Bekő Fóri Zenkőnél és László Katánál „jött be leginkább”, nagyon-nagyon-nagy intenzitással élték át a szerepüket.

László Kata, Fincziski Andrea, Bekő Fóri Zenkő és Varga Márta (Balázs Attila felvétele)

Volt olyan pillanat is azonban, amikor Fincziski Andrea tűnt erősebbnek, de van a nagyjából száz percet tartó előadásnak olyan tíz perce, amikor Varga Mártának adatik meg egy óriási jelenet. És benne a hatalmas átélésű szenvedés. A darabon végighúzódó monológok számtalan kibontakozási lehetőséget nyújtanak. A színpad négy részre való tagoltsága – a négy zsámoly, mint négy kínpad – szuverén kisvilágokat teremt. Időnként azért össze lehet borulni a számkivetettségben, a nihillé széteső telen-talanságban, hogy aztán a következő perc dramaturgiája ismét földre teperje, egyenként szórja szét az egymást segíteni akaró lányokat-asszonyokat. Ebben a vonatkozásban telitalálat Györfi Csaba koreográfiája.

Világító kínpad a személyre szabott zsámoly

A fényhatások jól időzítettek, s ott, akkor van szükség rájuk, ahol alkalmazzák. Az a megérzésünk, hogy más-más szögből, egyik vagy a másik előadóra jobban figyelve, teljesen különböző olvasata lehet a műnek. Ez nem egy konvencionális színdarab. Itt aztán tökéletes szubjektivitással értelmezhető részleteket találhatunk. Az sem mindegy, hogy a nézőtér melyik részén ülünk. A műélvezőnek jó lenne háromszor is megnéznie ezt a produkciót: középről, jobb-, majd baloldalról is. A bemutató után az egy bizonyos/más látószögből való megtekintésre az udvarhelyi színházban legközelebb április 23-án lesz lehetőség, illetve április 25-én, a G. Feszt keretében.

Simó Márton

A Tomcsa Sándor Színház épülete Székelyudvarhelyen

“V, mint vagina” bejegyzéshez 1 hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.