Miután megnéztem Tito marsall szobáját, egyenruháját, kedvenc fegyvereit, nyergét, s egyéb személyes tárgyát, úgy éreztem, hogy kicsit belefáradtam immár a múzeumlátogatásba. Olyan hatalmas volt az a sokféle hadi témával foglalkozó gyűjtemény, hogy egy szuszra nem is lehetett végignézni. Úgyhogy szünetet adtam magamnak egy idő után, és kimentem az udvarra levegőzni. Ott egy idős, ám nagyon barátságos kínai férfi buzgón fényképezte a tankokat. Nagyra értékelte a kínai tudásomat, rögtön névjegyet húzott elő és meghívott Kínába. Ki tudja? Megtörténhet, hogy egyszer teljesül ez a vágyam is! Jól eltettem a névjegyet, gyűjtöm az ilyen kapcsolatokat, hiszen ezekből a személyes találkozásokból szokott kialakulni az a kapcsolati háló, amely segít majd bejárni egy-egy országot. Kína hatalmas falat lesz, sok ilyen emberi kapcsolat kell hozzá, pénz és rengeteg idő, hogy nyitott lélekkel, látó szemmel és igazat halló füllel járhassam be majd egyszer.
Belgrád (Beograd) – a folytatás
A várból aztán a sétálóutcákba mentem. Az óriási tömeg, az üzletek pazar kínálata, a sok-sok étterem csillogása és a nyilvánvalóan tobzódó fényűzés látványa engem is elkápráztatott. A legkülönbözőbb artisták, varázslók, jósok, szemfényvesztők, koldusok, hamis és igazi bűvészek és művészek ostromolták a járókelőket, próbálva megszerezni maguknak azt a pénzt, ami egyelőre mások erszényében lapult.
Még odahaza ismerkedtem meg egy szakáccsal, aki a japán könyvemet használta forrásmunkaként a szakdolgozatához. Ez az ember azóta elhányódott ide, Belgrádba. Elhatároztam, hogy felkeresem. A hotel portása nagy szemeket meresztett, amint hátizsákosan, az oldalamról függő turistakellékekkel beállítottam a hallba. A szakács is meglepődött, de máris mentünk hátra az irodába, hogy bemutatkozzam az angol séfnek. A séf majdhogynem természetesnek vette a kérésemet, amikor előhozakodtam azzal, hogy engedje meg nekem, hadd dolgozhassak a barátom keze alá, s hadd ismerkedjem a többi szakáccsal is. Hamarosan kaptam szakács-ruhát, sapkát, kötényt, még szakácscipőt is, és hozzáláthattam a munkához. Hol ennek, hol annak a mesternek dolgoztam, mint előkészítő. A konyha akkora volt, mint egy teniszpálya, s mind fiatal férfiak dolgoztak benne nagy hévvel és beleéléssel. Olyan ételeket varázsoltak, hogy szédelegtem a meglepetéstől.
Az angol séf miatt az angol volt a konyha nyelve. Még a mosogatók is angolul mosogattak. A konyhán nem pucolt senki semmit, mindent az előkészítőben dolgoztak fel. Akkora volt az előkészítő, mint egy kisebb konyha a jobb helyeken. A takarítók kis elektromos járművel közlekedve takarítottak. A mosogatók tálaló-kocsira gyűjtötték a fekete-mosatlant és vitték a mosogatóhelyiségbe. A konyhában csak főztek és tálaltak. Volt mandolin, szalamander, centrifuga, többfajta robot és pár olyan ketyere is, amelynek nem ismertem a rendeltetését. Bemutatkoztunk egymásnak a sushi-szakáccsal is, aki egy alacsony, vékony, ötvenéves férfiú, s akinek egyetlen ősz hajszála sem volt. Épp olyan fiatalosnak látszott, mint a többiek, akik mindannyian a húszas és a harmincas éveikben jártak. Filippinó volt, aki már évek óta Európában dolgozott. Azt mondta, hogy a fizetését hazaküldi, mert van hat gyereke. Egyébként nagyon kemény élet a vendéglátás. Reggel 9-kor kel az ember, 10-re bemegy a konyhára és éjjel 2-ig dolgozik egyfolytában. Mire eltörli a munkaasztalt, elrakja a szerszámokat, már éjszaka 3 óra van, s még haza kell menni a szállásra. Ez így megy keddtől vasárnapig. Ilyen helyeken csak a hétfő szabad. Ebbe bele lehet bolondulni. Én már sok mindent kipróbáltam, de nincs az a pénz, amennyiért az éjszakai pihenést feláldoznám. Más pedig önkéntesen, a maga jószántából ül a kocsmákban, bárokban, diszkókban, szívja a dohányt vagy füvet, issza a sok alkoholt és az energiaitalt, válogatott mérgekkel kábítja magát és hajnalban hazatántorog. Bolond ember az ilyen!
Az első napon, amikor munka után kimentem az utcára, láttam, hogy a belváros még tele van fiatalokkal. Szinte mindenki ivott. A járdákon, a házfalak mellett, a zöldövezetek, a padok alja tele volt szétdobált sörös-és energiaitalos dobozokkal. Kicsi, alig középiskolás-korúnak látszó leánykák csatangoltak a félhomályban. Épp múzeumok éjszakája volt. Szinte mániákusan keresték az emberek a közgyűjteményeket, csoportosan jöttek-mentek a városban. Mindenki úgy tett, mintha nagyon művelődne. Én ezt sem szeretem, múzeumokba is „emberi időben”, a normális látogatási időben szoktam járni. Kampányszerűen nem is érdemes.
Három napot maradtam az étterem konyháján, mindvégig dolgoztam a többi szakáccsal. Sokszor az volt az érzésem, hogy ismét Japánban vagyok, mert olyan alapanyagokból dolgoztunk, mint ott. A negyedik napon aztán felkerekedtem, mert nem akartam fárasztóvá válni, hiszen a barátom lakásán szálltam meg, nem várhattam el, hogy továbbra is megossza velem az albérletét. S különben is, én egyszerű utazó voltam ekkor, nem a kenyérkereset lehetősége, nem a vendégmunka vezérelt, hanem törökök nyomában jártam a Balkánon.
A belgrádi buszpályaudvar felé menet, betértem egy piacra és már-már vásárolni kezdtem, amikor megakadt a szemem egy kicsi japán nőn. Odamentem hozzá és beszélgetni kezdtünk. Pár perc múlva meghívott a lakására teázni. Szerb volt a férje, aki több nyelven is beszélt, hiszen sok országban élt és dolgozott. A japán teához japán süteményeket ettünk. Nagyon jól esett ez a kis csevegés – több nyelven, világpolgár módra -, s azt hiszem a házaspárnak is üdítő élmény volt az a másfél óra, amit együtt töltöttünk.
Novi Pazarig, a régi Szandzsák legnagyobb kereskedővárosáig váltottam jegyet. A tájból nem sokat láttam, mert úgy aludtam, mint az, aki álomport szedett be. Ez a három konyhai nap és az éjszakázás nagyon kikészített. Már Novi Pazar közelében járhattunk, amikor felébredtem. Ki-kinéztem az ablakon, de eléggé lehangolt a látvány, hiszen egy igen szemetes, a civilizáció által nagyon szennyezett vidéken jártunk. A patak- és folyómedrekben annyi volt a szemét, hogy az kimondhatatlan, mintha az Olt mentén vagy a Prahova-völgyében jártunk volna, mintha ezernyi zoknit, sálat, harisnyát és reklámszatyrot aggattak volna fel a meder közelében található fákra, s alant a fodrozódó és szennyeződéstől habzó vízben mindenféle dobozok, meg pillepalackok imbolyogtak. Valamikor nagyon szép és romantikus lehetett ez a balkáni vidék, és festői volt, amikor még az ember ennyire nem rondította el.
Berecz Edgár
a vegen majdnem hoover hand sikeredett