A buszmegállóból gyalogosan indultam be a városba, majd a Tisza-parton az emlékmű felé igyekeztem. Zenta is tetszetős város, sok bolttal, szépen karbantartott parkokkal és a Tisza mellett ízlésesen kialakított sétánnyal. Épp futóverseny volt a parton… Nagyon szép lányok szaladtak el mellettem, csinosak, fiatalok, szemrevalóak voltak. Hosszan nézegettem a gazella-testeket, s arra gondoltam, hogy tovaszaladnak, elillannak most a lányok, de mi férfiak folyton keresgéljük őket, s miattuk rohanunk a vesztünkbe feszt, gyakran a teljes csőd és az összeomlás felé. Aztán gyorsan elhessegettem ezt a paranoiás gondolatsort.
Nem voltak nők abban a csatában, amelyet Elmas Mehmed nagyvezír vesztett el 1697. szeptember 11-én II. Mehmed szultán jelenlétében. Savoyai Jenő a török sereget egy átkelés közben lepte meg. A harcok alatt mintegy húszezer török esett el, miközben az osztrák császári sereg vesztesége mindössze 699 elesett és 1934 sebesült volt. Egyébként nem biztos, hogy így volt, sok bolondgombát kell megennie a mai laikusnak, hogy ezt elhiggye, hiszen nem volt olyan jelentős a keresztény túlerő, hogy ennyi törököt képes legyen ott lemészárolni. Megnéztem, lefotóztam az emlékművet, körbejártam, bár tudtam, hogy az igaz csatahelyszín onnan mintegy ezerháromszáz méternyire lehetett.
Piknikezők rádiójából hallottam, hogy a szerb kormány igen szívesen látná a török befektetőket manapság, hogy lendítsenek az ország gazdasági helyzetén. Érdekes, hogy amikor a törökök itt voltak és majdnem öt évszázadon keresztül dzsámikat, medreszéket, hidakat, várakat, ingyenkonyhákat és karaván-szerájokat építettek, az nem tetszett, most pedig hívják, valósággal könyörögnek nekik, hogy szíveskedjenek itt befektetni.
Visszamentem a városba, ahol egyszer csak megszólított egy magyar újságíró. Feltűnt neki a világutazóra valló felszerelésem, sztorit szimatolt bennem, illetve körülöttem. Elmentünk egy étterembe, ahol elég részletesen elmondtam neki, hogy mi célból járok-kelek a világban, s ezúttal éppen Vajdaságban. Kifizette az ásványvizemet és a salátámat, sőt még éjjeli szállást is kerített számomra egy kis házban. Elmentünk egy másik újságíróhoz is, aki jó barátja volt, s egyedül lakott egy kicsi, ám patika-tisztaságú házban. Nagy harmóniában lakott egy akkora italgyűjteménnyel, amely még egy különlegesebb kocsmában sem szokott ilyen bőségesen és egyszerre előfordulni. Diópálinkától a márkás egzotikus italokig minden volt abban a kollekcióban, a házi különlegességektől a legfurcsább üdítőkig, kávékig, teákig minden. A házigazdával nagyon talált a szó. Könyvekről, utazásokról, nőkről, életről beszélgettünk, úgyhogy alig maradt idő pihenni. A vacsorám halkonzerv volt kenyérrel és zöldséggel. Ott aludtam a sok, színes üveg társaságában a földre terített hálózsákon… Reggel úgy váltam el vendéglátómtól, mint régi baráttól. Már-már sajnáltam, hogy agglegény, és arra gondoltam, hogy jó lenne szerezni neki egy székely menyecskét, mert akkor sokkal tartalmasabb lehetne az élete… Az udvaron felismertem egy tiszafát, amelyről azelőtt való nap azt állapítottam, hogy fenyő. Miután végigsimítottam selymes leveleit és a kérgét, akkor jöttem rá, hogy ez az a nemes fafajta, amelyből elődeink igen sok mindent előállítottak. Valaha tiszafából készültek az íjak is.
A városközpontban gyorsan rátaláltam a múzeumra, s már előre örvendeztem, hogy milyen gazdag törökös anyag vár rám ott. Ehelyett pár pisztoly, a Tiszából kihalászott rozsdás kard, egy magas kápájú török nyereg, cserép- és pipatörmelék, egy nyomat a zentai csatáról, pár jelenet Jenő herceg másutt végrehajtott haditetteiről és néhány saját kézírású levele képezte a nagy látványosságot. Viszont annál gazdagabb és színesebb volt az őskori, a szarmata és az avar kiállítás. Edények, ékszerek, kő- és vaseszközök, gombok, függők, csattok és pénzérmék képezték a gerincét. Minden igényt kielégítő volt a magyar néprajzi kiállítás is, amelyen több egykori mesterség – a csikós, a gulyás, a kötélverő, a takács, a kovács, a földműves – legfontosabb kellékei sorakoztak a tárlókban. Szóba elegyedtem egy hölggyel, aki a múzeum kis boltjában mindenféle, kitűzőket, édességet és cigarettát árult. Mintegy két órán át figyeltem a múzeumba betérő látogatókat és a kis butik vásárlóit. Furcsállottam, hogy tíz emberből nyolc cigarettát vásárolni tért be az intézménybe, és egyáltalán nem érdeklődött a kiállítások iránt.
Berecz Edgár