Törökök útján a Balkánon (5.)

A siklósi vár - szépen és szakszerűen karbantartott műemlék

A busz ablakából már messziről feltűnt a vár sárga épülete. Vonzott, mint a mágnes. Még a buszból észrevettem egy dzsámit jelölő és előre mutató táblát. Gyorsan leszálltam és igyekeztem minél hamarabb odaérni.

Siklós

Soha nem jártam még ebben a városban, de sokat olvastam róla. Valóban – nagyon kíváncsi voltam rá. Szép és rendezett, bár egy kicsit szemetes városnak találtam. Egy péknél vásároltam egy hatalmas perecet. Megtudtam, hogy a pékséget albánok üzemeltetik, s amióta megjelentek, minden riválist megszorongattak népszerű és jó minőségű termékeikkel. Ideje is, mert a magyarok még mindig nem tanultak meg kenyeret sütni. Mindenfelé habkönnyű, szivacs-szerű kenyeret kapni, amelyik másnapra ehetetlenné válik… Megkerült a Malkocs bég dzsámija.

A vár belülről

Ez a dzsámi valamikor 1545 és 1565 között épülhetett. Siklós 1686-os visszafoglalásakor még épségben állt, de a következő évszázadokban elveszítette minaretjét és előcsarnokát. A bejárat ajtaján egy cédulát találtam, amelyről azt olvastam le, hogy a kulcsot egy közeli kávézóban kell keresni. Mire megtaláltam ezt a helyzet, már bezárt ez a lokál és a személyzet készült hazamenni, már autóban ültek, de mégiscsak hozzájutottam a kulcshoz. Szívesen álltak a rendelkezésemre, s még belépőt sem kértek. A dzsámit a ’90-es években szépen rendbe hozták és berendezték. Újra van itt rendszeres istentisztelet, mert a délszláv háború elől idemenekültek közül idemenekült muszlim közösség használja. Sajnos, az eredeti vakolatot díszítő feliratok megsemmisültek, de azért nem annyira rossz a renoválás végeredménye, mert korához illő bútorokkal és szönyegekkel rendezték be és egy mini-múzeumnak is helyet biztosítottak benne. A kávéházat működtetőinek türelmét, idejét és jóindulatát egy anekdotás-könyvvel háláltam meg. Allah nyújtsa hosszúra az életüket!

A dzsámiból a vár felé mentem, hogy lássam a falakat, amelyeket harc nélkül adtak át a siklósiak a töröknek, s ugyancsak harc nélkül vették vissza az osztrákok. Az egyik kicsi mellékutcában találkoztam egy húsz éve nem látott osztálytársnőmmel. Wallahi! Micsoda meglepetések vannak az életben! Még mielőtt igazán örvendezni kezdtünk volna egymásnak, gyorsan felmentem a várba. A látogatási időnek már vége volt, de szerencsém volt ekkor is, mert a Nagyszebenből Magyarországra szakadt kapus, mihelyt megérezte a beszédemen, hogy honnan jövök, szívesen beengedett. Akkor sokat nem tudtam nézelődni, épp csak vetettem egy-egy pillantást a rendezett udvarra, a belső épületekre, a hatalmas és vastag falakra, a felvonóhídra és Kanizsai Dorottya szobrára, aki eltemettette a mohácsi síkon elesetteket. A kapus nagyon örült nekem. Elmondta, hogy már a hetvenes évektől él Magyarországon, keményen megküzdött az állampolgárságért, de soha nem szokta meg igazán a helyet és még most is Erdélybe kívánkozik vissza. Biztattam, hogy menjen nyugodtan vissza, béreljen vagy begyen valamelyik kicsi faluban házat, egyék tejet puliszkával, etesse a tyúkokat, nyesegesse az egres-és ribizlibokrokat, neveljen rózsát, hallgassa a harangzúgást és a madárcsicsergést, mert az jót tesz a testnek-léleknek egyaránt. Mondtam neki, hogy itt, így, sem élni, sem meghalni nem érdemes, ha nincs meg a béke a lelkében. Elbúcsúztunk, Hosszasan szorongattuk egymás kezét, mintha régi ismerősök lennék és hosszabb időre készülnénk elválni egymástól. Segítségét, készségességét egy anekdotás-kötetemmel köszöntem meg.

Siklós - egy 18. századi metszeten

Visszamentem a szépségszalonba az Ildikó nevű osztálytársamhoz. Ő is éppen végzett a munkájával és meghívott vendégségbe. Útközben vásárolt nekem süteményeket, gyümölcsöt, vizet. Annyit beszélgettünk az eltelt évekről, magunkról, az életünk furcsa kanyarulatairól, hogy a szánk is belefáradt. A férje is nagy tisztességgel fogadott, jó vacsorát kaptam, és szó sem lehetett arról, hogy a kertben sátorozzam. Elmeséltem, hogy merre járok, mivel foglalkozom. Találkoztam a gyermekeikkel is, és mindenféle nyelven énekeltem nekik dalokat. Úgy vélem, azért kellett találkoznom Siklóson egykori osztálytársammal, hogy megismerjük egymást, mert hiába jártunk együtt két iskolában is, nem nagyon beszélgettünk egymással és nem voltak közös emlékeink. Valahogy úgy alakult, hogy más fiúkkal és lányokkal követtük el azokat a csínytevéseket, amelyekre annyira szívesen emlékezünk évtizedek múltán is.

Reggel – a bőséges reggeli és a búcsúzkodás után – megköszöntem a vendéglátást és nekiláttam bejárni a várost. Nemsokára egy kürtőskalács-sütő műhelybe botlottam. Nem tudtam csak úgy elmenni. Betértem a kis sütödébe, amelybe egyúttal maga volt az üzlet, a mester rezsón sütögette a kalács-tekercseket. Hamar kiderült, hogy a felesége, úgyhogy nem véletlen ez a foglalatosság, és az ember nagyon szereti a Székelyföldet, sokat és sokszor járnak ide. Elmesélte, hogy nem megy jól a sütöde, nehéz megélni belőle, de azért én is ajándékba egy kalácsot, amit hálásan köszöntem. A magam részéről egy anekdotás-kötettel viszonoztam a szívességét, éy figyelmeztettem, hogy a „művet” kizárólag budin szabad olvasni, kinyitott bicskával a kézben.

A dzsámi

Még egyszer – sokkal alaposabban – megnéztem a várat, majd gyalogszerrel hagytam el Siklóst. Közben stoppolgattam, de senki nem állt meg. Arrafelé elég rossz a levegő, ahogy haladtam a szántóföldek mentén, folyton egérszagot, rothadt kukoricacsutka-szagot, dohos fűrészporszagot éreztem, illetve gyakran ezek keverékét, hol erősödő, hol gyengülő arányokban volt jelen a légben ez a három kellemetlen illat. Fogalmam sincs, hogy mivel permetezhetik a földjeiket, de hogy nem egészséges dolog, az biztos. Vágyakoztam a jó erős Hargita-alji levegő iránt, de egy idő után megszoktam, s már nem éreztem a bűzt. Nagyharsány felé tartottam, körülbelül 18 km volt előttem, de elég jól haladtam annak dacára, hogy minduntalan apró kavicsok kerültek a szandálomba és sok apró, döglött kígyótetemet kellett kerülgetnek. Nem tudom, hogy sikló-félék voltak, s azt sem, hogy a hátam mögött tovatűnő város nevéhez van-e valamilyen közük? Nagy, széles, lapos vidéken haladtam Nagyharsány felé.

Emléktábla a csatatéren

Berecz Edgár