Az utazás második magyarországi állomása Szigetvár volt Berecz Edgár számára, aki első nap a törökök ellen harcoló hős, Zrínyi Miklós korát is felidézve nézelődött a török hódoltság nyomaira emlékeztető idéző épületek közt, a következő napot részben a jelennek, részben a mai Szigetvár felfedezésének szánta.
Szigetvár (2. nap)
Időközben beesteledett. Engedélyt kértem és kaptam, hogy a várban verjek sátrat és ott éjszakázzam. Vacsorára kenyeret, retket, birkakolbászt, hagymát és csípős-paprikát falatoztam. A szúnyogok felhőrajokban érkeztek, nagyok voltak és hangtalanul repültek. Mi volt, mi lehetett itt, amikor az idősebb Zrínyi Miklósék idejében megvoltak itt a mocsarak?! Biztos, hogy akkor sem volt könnyű, s nemcsak a hadfiaknak, hanem azoknak is, akik a földeken dolgoztak vagy éppenséggel a vízhez kapcsolódó munkákkal foglalatoskodtak.
Azon az éjjel nagy vihar volt, ágak törtek le a fákról, a szél faleveleket, mindenféle elszáradt virágszirmokat, homokot sodort magával. A derekam is fázott egy kicsit, jó lett volna, ha magamra tekerhetem azt a gyapjútakarót, amelyet minden utazásomra magammal szoktam vinni, de ekkor éppen nem volt velem.
Reggel megismerkedtem egy Janó nevű emberrel, aki a dzsámiban – rendes körülmények között – saját maga által készített fényképeket mutatott. A felvételeken fénygömböket, sugarakat, fénynyalábokat láttam. Mik lehetnek ezek? Angyalok? Szellemek? Lelkek? Sok-sok ilyen fotója volt ennek a Janónak. Azt állította, hogy ezeket a fura fényjelenségeket rajta kívül másoknak is sikerült lefotózniuk.
Gyalog hagytam el a várat. Útközben igen sok fekete képű emberrel találkoztam, akikről csak úgy sütött a rosszindulat. Egyáltalán nem valószínű, hogy ők a néhai török népesség maradékai lennének, mert egyikük sem ült fezzel a fején szorgalmasan kalapálva valamilyen fémet, egyikük sem ácsorgott kis boltja vagy műhelye előtt, hogy gyorsan kiszolgálhassa az arra vetődő kuncsaftot. Ezek az emberek csak lézengtek, igen ráérősen tengtek-lengtek mindenfelé…
Megtaláltam az úgynevezett török házat is, egy vékony, keskeny téglából épített ház, furcsa cseréppel fedett tetővel, vasrácsos ablakokkal. Úgy gondolják, hogy karavánszeráj vagy medresze lehetett, de én egyiket sem tartom helytállónak. Sajnos, 1686-ban az egész Újváros porig égett.
A türbékhez is gyalog folytattam az utamat. Feltűnt, hogy a türbék helyére épült kegytemplom elég távolra esik a vártól. Erős szél fújt még ekkor is. Először a Törk-Magyar Barátság Parkjába mentem. Az út bal oldalán találtam rá. Volt ott egy küthayai csempével borított kút, de víz nem folyt belőle. A fő látványosságot azonban a Zrínyi- és a Szulejmán szobrok, rajtuk a felirattal: „Zrínyi Miklós Szigetvár várkapitánya 1508 Zrin – 1566 Szigetvár”, majd „Osmanli Padisahi Kanuni Sultan Sülejman. Trabton 1494 – Szigetvár 1566.” A szobrok mögött sátor alakú félholdas épületet láthattam jelképes sírral. Yahz Sultan Selim Han ognu Kanuni Sultan Süleyman, Rahuda Fatiha 4 Kasim 1494 – 6 Eylül 1566.
A fatiha elmondása után a bejárat melletti kőflahoz húzódtam meg falatozni. Kolbász, retek, kenyér, alma, csípőspaprika, hagyma és víz volt az ételem. 1994 óta létezik ez a park, de se egy pad, se egy asztal, se egy szemeteskuka. Azonban a törökök, akik a parkot tervezték, igencsak ráéreztek arra, hogy a szultán sátra nem állhatott ott, ahol ma a kegytemplom van, még akkor sem, ha a régi lakosok szerint gondolkodnak. A hagyomány szerint a mai kegytemplom helyén vagy annak környékén táborozott, itt állt a sátra, itt temették el arany edényben a belső szerveit, s itt építettek később türbét. Ez a hely azonban túlságosan messze van a vártól, innen nem látható a vár, nem követhető az ostrom, nem láthatók a hadmozdulatok Amennyiben a szultán volt az ostromló hadak főparancsnoka, minden bizonnyal nem a kegytemplom helyén táborozott, hanem a várhoz közelebb, lőtávolságon kívül, de mindenképp optikai kapcsolatban, látótávolságban a hadmozdulatoktól.
A templom falára három táblát helyeztek el. Az első és legfontosabb tábla felirata arab és magyar nyelven: „Isten az élő és örökkévaló Szigetvár ostrományak idején a 974-ik esztendő Szefer havának 22 napján, azaz az 1566. évben Őfelségének az örökkévalóság házába költözött Törvényhozó Szultán Szulejmán khán Gázinak fejedelmi szíve és belső részei ezen a helyen temettettek el, ahol egykor síremléke állott. Isten irgalma legyen vele!”
A második tábla szövege: „A hajdan itt állott türbét és erődítményt II. Szulejmán emlékére fia, II. Szelim 1566-ban emelte. A költő Zrínyi Miklós 1664-ben ez erősséget felégette, IV. Mohamed újjáépítette. Hálából a török hódoltság megszűnését 1689-ben a türbét Segítő Boldogasszony tiszteletére szentelték fel. 1689-1939.
A harmadik táblán ezt írta: „Gróf Zrínyi Miklós (1620-1664) költő és hadvezér emlékére, aki 1664 telén nem engedte feldúlni Szulejmán szultán Tunbéki sírhelyét. Ha Zrínyi nem is, de Gallo Tesch császári tiszt galád módon leromboltatta, a síremlék márványát, a tetőzet olmát és az aranygömböt a saját gazdagodására eladta. Ha a türbe valóban itt volt a templom helyén, ahol ma a liget és bozót van, ott lehetettt a személyzeti lakás, a kolostor, a dzsámi, a konyha és a helyőrség szálláshelye is. Az aszfaltozott műút felől nézve szép helyen fekszik a templom, így hát, ha valóban itt volt a türbe vár, akkor az elhelyezkedésének köszönhetően szép látványt nyújthatott. A kegytemplom körül most szántóföldek vannak, semmi sem utal arra, hogy itt egykoron épületek álltak. Légi felvételeken rémlik ugyan valami, talán sírok látszanak.
A városba immár műúton mentem vissza, és ahol jelezte a tábla, hogy VÁR, ott ott tértem be, majd hamarosan a fürdő melletti várfalhoz értem. A megtelt táv megfelelt egy lónyargalásnak. A régi leírások is egy jó vágtányi időt emlegetnek, ennyi idő alatt lehetett a várból a türbéhez érni. Egyébként nagyon gyengén adják itt elő magukat a régészek. Nem tudni, hol voltak a török ágyúállások, hol volt a tábori konyha, hol a latrina, a városi temető, a manufaktúrák, és nyilván a tömegsírok, ahová a várat védő hősi halottakat temették. Eddig már a kegytemplom környékét feltárhatták volna. A várban nem tudni, hol volt a karavánszeráj, a fürdő, az ingyenkonyha, a kórház. Amikor a törökök kimentek, mindent épségben hagytak, de ebből mára semmi nem maradt meg.
Betértem egy étterembe levest enni 450 forintért. Volt menü is, de hiába írt csirkehúst a főétel mellé, később kiderült, hogy disznóhús. Mi ez a szerencsétlenkedés? Akkor miért nem írják ki, hogy a menü főétele disznóhúsból van? A levesre fél órát vártam, s ráadásul az sem olyan volt, amilyenre számítottam. Bosszúsan távoztam, hogy a buszállomás melletti Kiskakas vendéglőben bőségesen kárpótoljam és megvigasztaljam magam egy kitűnő ebéddel. Meggyleves volt, két csikecomb, rizzsel, saláta és sütemény.
Még a pincérfiúval is összebarátkoztam, adtam neki recepteket és egy anekdotáskönyvet. Közben ismét nagyon hideg szél kerekedett, úgyhogy elő kellett vennem a pufajkát. A buszmegállóban sok barna embert láttam, és egyre többen jöttek. Ezek szerint itt is korán sötétedik. A buszban 1500 forint helyett csak 1000-et vettek el, gondolom, hogy azért járt a váratlan kedvezmény, mert az összeg a sofőr zsebébe ment. A hátam mögött egy ember rágógumizott, nyammogott, forgatta a szájában a gumit, mint teve a töviseket. Egészen megundorodtam. Felnőtt ember két fülbevalóval a fülében, ősz hajjal és megviselt ábrázattal, de élvezettel rágta a gyurmát és böfögte vissza a lenyelt levegőt. Bedugtam a fülem vattával, hogy ne halljam a csámcsogást.
A buszra menet közben sok barna ember szállt fel és le, ahogy haladtunk át a falvakon. Egyszer láttam egy szép szőke nőt, de már el sem hittem az annyi barna-élmény után, hogy ilyen is létezik. Elképzelhető, hogy érzéki csalódás volt a szőke és kékszemű leány.
Berecz Edgár
Az úti jegyzetek korábbi fejezetei itt megtekinthetők.