Törökök útján a Balkánon (33.)

Mindenfelé mutatványosok

Gyalog vágtam neki a városnak, és úgy belemelegedtem, hogy egész a Kalemegdánig mentem előre a sétálóutcán. Fegyver, szőnyeg, régiség, ibrik, régi pénz, katonai kitüntetések, fa- és bőrmunka, kézimunka, csipke, könyv, étel és ital volt a kínálat. Szinte minden mi szem-szájnak ingere, no meg a rengeteg koldus, bűvész, mutatványos, énekes, akik mind pénzt szeretnének kihúzni a járókelők tárcájából. És benne végtelenül sok étterem, bár, kávézó, butik és szórakozóhely.

Belgrád

A szerb főváros  ismét szép és modern, európai fényű metropolisz. Sok fiatal és jól öltözött nőt, megtermett, szálfamagas férfit látni a tömegben.

A megnyugvás, a cél előtti elégedettség uralkodott el rajtam, hiszen éreztem, hogy lassan-lassan az utazás végéhez közeledem. Úgyhogy elmentem egy kisvendéglőbe ünnepi húslevest és gyümölcssalátát enni. Egy másik vendéglőben pedig találkoztam az ismerős zöldséges-szakáccsal.

A Kalemegdán

Két szerb pincérlánnyal dolgozott, akik, ha kellett, az anyanyelvükön kívül angolul, németül, olaszul, spanyolul és franciául is beszéltek. Megáll az ész ettől e nyitottságtól!

Az esti imára elmentem a Bajrakli Dzsámiba (1660-1688 között épült). Ez Belgrád egyetlen fennmaradt török kori imahelye, amelyet nem romboltak le. A dzsámi környéke volt valaha a mahalle, itt  laktak a kereskedők és a mindenféle néprétegek, szakmák, foglalatosságok szerint csoportosulva. Minden kategóriának megvolt a maga negyede. A wadu, a dzsámit köszöntő ima után beszélgetésbe melegedtem egy török ifjúval. Majd következett az ikama és az ima. Marokkói, líbiai, afrikai, csecsen hívek járnak ide. Alig 27-en voltunk, abból 2 gyerek. Nem sok. Az utazásom dzsámiban kezdődött Pécsett, majd Szigetváron és dzsámiban ért véget Belgrádban. Hálát adtam a sok szépért és jóért, a jó emberekért, az emlékezetes találkozásokért.

A világ olyan nagy! Annyi szép dolog van, amit meg kell ismerni és fel kell fedezni az életben. Ha megismerjük a titkok egyikét-másikát, rádöbbenünk, hogy mennyi minden van, amiért érdemes élni, harcolni, küzdeni. A megismerés ad értelmet az életnek, s ezáltal csak jobbak, teljesebbek lehetünk.

Lejárt az utazásom. Vékony pénztárcával, szegényesen utaztam, de sok általam ismert és nem még sosem látott helyre jutottam el a Balkánon a törökök nyomában haladva…

Autóbusszal érkeztem meg Temesvárra, aztán vonatra szálltam, Segesvár felé tartva. A szászok Küküllő-parti városa igazi ékszerdoboz lehetne, de nem az, mert nincsenek igazi gazdái, de még így is impozáns. Néhány épületet szépen felújítottak a várban, de mintha megtorpant volna a lendület és a hév. Ez a kisváros már hazai állomás, tulajdonképpen a Székelyföld kapuja.

Amikor felülök valamelyik Udvarhelyre tartó járatra – Franciaországból kiszuperált elővárosi közlekedésre szánt szerelvények járnak ezen a szárnyvasúton -, máris erőt vesz rajtam az elvágyódás. Még be sem érkezik a vonat városunk déli pályaudvarára – a CFR román szaknyelve Odorhei-Sudnak nevezi a szombatfalvi megállót, ahol a táblagépes jegykiadó készülékkel felszerelt kalauz bakter is egyeben, hiszen amikor lassít és megáll a vonat, ő gyorsan leugrik, megállítja a közúti közlekedést, figyeli a le- és felszállókat, majd amikor a szerelvény áthaladt a rudak között, komótosan feltekeri a sorompót és maga is felszáll az utolsó kocsira -, szóval jóformán le sem szállok a Budvár aljában, amikor már ott a fejemben a következő utazásom terve.

Önarckép

Jó itthon lenni, de azért mégiscsak jobb utazni. Az az igazi élmény, amikor kevés pénzből, szinte a semmiből képes vagyok “kitalálni” egy-egy utat, utánaolvasok a látnivalóknak, felfrissítem a nyelvtudásomat, s emberi és szakmai kapcsolatokat keresek az úthoz, majd valóra váltom az álmot. Komoly dolog ez. Öröm így utazni. Valóságos művészet. A többi “csak” turizmus és szórakozás.

Berecz Edgár

A szerző a napló publikálásának megkezdése óta (az első írás 2013 júniusában jelent meg) ismét több országot bejárt. Tematikus útjai voltak azóta Oroszországban, a Közel-Keleten, Törökországban, újból megfordult a Balkánon, Albániát és Montenegrót járta be alaposan és teljes mélységében, s immár nem a törökök, hanem az ott “őshonos” kis népek és nemzetiségek életével és kultúrájával foglalkozott. Az utazások mögött immár másik történetsor húzódik, amelyek feldolgozása folyamatosan zajlik.

Ez az útinapló, amelynek részleteit mintegy másfél éven át publikáltuk részletekben a KultúrHonon, hamarosan bővített változatban, teljes szöveggel könyvalakban is napvilágot lát. A kiadvány jóval gazdag képi anyaggal, bőséges jegyzetapparátussal szolgál majd, s akár útikönyvként is hasznosítható, ha egyéni utazók vagy csoportok végig szeretnék járni ezt az izgalmas útvonalat.

A Szerk.