Sokat nem láttam a következő városból, Požarevácból, mert alig szálltam le az egyik buszról, máris ugrottam fel a másikra. Egy régi magyar település felé igyekeztem, de a fáradtság miatt már nem maradt energiám a nézelődésre.
Galambóc (Golubac)
A célállomáson a sofőr alig tudott felkölteni. Egykori magyar végvár és település. Galambócon semmi érdekeset nem láttam, így hát kimentem a Duna mellé és a parton araszoltam a vár irányában. Egy kisvendéglőnél megálltam, s kérdeztem, hogy van-e valami helyi specialitásuk. Egy idős bácsi volt a tulajdonos, aki románul is megszólalt, s nemsokára úgy hozta a hallevest, mintha királyt szolgálna ki. Ha nem is voltam király, de a leves királyi volt, mert én soha életemben ilyen finomat nem ettem. A tápos magyarok ehetik a zsíros, olajos, paprikás halászlevüket. Emellett az “moslékleves”… Ebéd után egy kisboltban vásároltam almát és zöldséget. Itt is volt egy öreg, aki tudott románul. Pár mondat erejéig arról beszélgettünk, hogy milyen jó volt Jugoszláviában annak idején a Tito-féle kommunista kapitalizmus.
Búcsúzóul figyelmezetetett a jó öreg, hogy a várig körülbelül két kilométeres távolság van, s húzzak zoknit, mert arrafelé sok a kígyó. A két kilométerből négy is lett, mert közben itt-ott megálltam eprészni, jobbra-balra bóklásztam az étvágygerjesztő szemek után. Kígyót is láttam párat, de mindenik eliszkolt valamerre a növényzet rejtekében levő ismeretlen fészkek felé.
A vár hatalmas falai, tornyai már messziről feltűntek. Ez az erősség viszonylag korán, 1427-ben került török kézre, úgymond harc nélkül, mert a kapitánya egyszerűen eladta. A törökök 1480-ben megépítették a tizedik tornyot a már meglévő kilenc helyére, és ők korszerűsítették is a várat. Ágyúállásokat rendeztek be, s a ma már víz alatt levő Babakaj-sziklánál láncot húztak át. Így a vízi utat és a szárazföldit is ellenőrizhették. A régi országút ma is a várfalakon át vezet. Odabent azonban nagy a romlás. A tornyokban a gerendák beszakadtak. Egyébként valamikor itt mindent kiválóan megépítettek, hatalmas költséggel járna a teljes felújítás. Araszos vastagságú tölgyfaajtót láttam, olyant, mint a nándorfehérvári várban és Nišben is, olyan masszív cserefából, hogy még az ágyúgolyónak is képes volt ellenállni. A Duna arrafelé nagyon széles, mintegy hat kilométeres víztükör, ezért tengernek is nevezik.
Megfürödtem a Dunában. Amint felöltöztem olyan záporeső kapott el, amilyennel én addig nem találkoztam. Hullott a jég is veszettül. Mind futkorásztam egyik helyről a másikra, hogy találjak valami menedéket. Szerencsére jött egy üres magyar busz – éppen hajókáztak a turisták –, az felvett és elvitt a soron következő városig.
Veliko Kisevo
Itt is tombolt még az eső. A busz lement a partra, én pedig a pályaudvarra siettem, hogy keressek magamnak valami járatot. Ramba akartam eljutni, de aznap oda már nem indult semmi, úgyhogy ismét fel kellett készülnöm a gyaloglásra. Vettem paradicsomot, uborkát és csípős paprikát az egyik boltban, kenyeret a másikban. A Duna partján ismét találkoztam a magyar sofőrrel. Kicsit beszélgettünk, vicceket meséltünk egymásnak. Stoppolni kezdtem, de sokáig nem állt meg semmi. Egyszer aztán egy állatorvos megsajnált, akivel oroszul beszélgettünk. Egy ismeretlen római várost ajánlott figyelmembe, hogy azt feltétlenül nézzem meg, de én hajthatatlan voltam, nekem Ram kellett. Nem arra ment, úgyhogy az egyik útkereszteződésnél kirakott, s megmutatta, hogy merre menjek tovább.
Topolovnik, Kisiljevo, Zatonje
Ezen a három falun átgyalogoltam. Senki nem vett fel. Rengeteg eper- és cseresznyefa mindenütt. Nagyon szép ültetvényeket és gazdaságokat láttam. A szerbek kiválóan művelik a földjeiket, híresen jó állattartók, csak éppen az az irtózatos disznószag ne lenne a levegőben!
Az újgazdagok házai azonban náluk is rettenetesek: pázsit és rózsa mindenhol, ami nem baj, hiszen jó ízlésre vall, de a kerti törpék, a Stan és Pan szobrok, a kőoroszlánok, a gipsz-sasok, Vénuszok rondítják az összhatást. A házakba mű korinthoszi oszlopokat építettek. Gusztustalanok a teraszok is. Látszik, hogy a közeli római városból hozhatták a mintákat, onnan ez az oszlopos, portikuszos, szobros hatás, az „elbuzult” patrícius” stílus.
Bementem egy kocsmába vizet és kávét inni. Vagy négy-öt marcona képű alak pálinkázott odabent éppen. Aki a legszőrösebb volt, s megtudott rólam egyet és mást, azonnal elkezdett ölelgetni és csókolgatni. Szerencsémre, ezeknek a csókoknak a java gellert kapott, csak a fejemet, a hajamat érte. Pálinka, vodka, konyak, masszív szájszag csapott meg. Aztán odajött egy románul is beszélő cigány, s valahogy kimenekített a szerb szeretetáradatból, de a csókos férfi a továbbiakban is meg akart hívni egy italra. A cigánnyal jól összemelegedtünk, de azt már nem szerettem volna, hogy nála kelljen éjszakáznom. Továbbmentem, s közben stoppolgattam. Péntek délután volt, az emberek készültek a hétvégére. Már szürkület volt, amikor megállt egy személyautó, amelyben egy gázpalack volt és négy részegember. Nem válogathattam, vállaltam a kockázatot és beültem az utastérbe ötödiknek.
Ram
Kicsi falu a Duna partján egy szegletben. Az az érzése ott az embernek, hogy ez a hely a világ vége. Vára kicsiny, romos állapotú, de még a mai érdeklődő számára is sok értéket rejt.
Ezt az várat II. Bajazid szultán (1480-1512) építtette. A közelben karavánszeráj is volt. Hála legyen Allahnak, hogy megérkeztem! A maghrebi imához nem tudtam wudut végezni, ezért tayyamunt végeztem. A várban vertem sátrat. Szép a kilátás, gondozott, nyírott a gyep, ívlámpák világítják meg a romokat. Vacsorára paradicsomot, paprikát, kukorica-kenyeret, uborkát, banánt és almát ettem. És az utolsó halkonzervet. Közben elgondolkodtam az élet értelmén, azon, hogy mi végett vagyunk a világon.
Hát azért vagyunk a világon, hogy felfedezzük és meghódítsuk! Legalábbis az információkat és benne rejlő tudást. Tamási alaposan melléfogott, nem azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne! Ő – a fizikai valójában – soha nem volt otthon, s ráadásul 1944 őszén úgy elmenekült Erdélyből, hogy ezt követően a szülőfölddel való kapcsolata csak a könyvek, a nyelv, az emlékek által működött, s a ritka alkalmakkor, amikor hosszabb-rövidebb időre hazatérhetett…
A gyomromat kissé megdolgozta az utak mentén “lelegelt” sok gyümölcs és zöldség, viszont elmondhatom, hogy így is, a vegetáriánus koszttal is jól bírtam a gyaloglást és a sok gyűrődést, bár nem vagyok bicsérdista. Ramot is aztán gyalog hagytam el. Azon a vidéken igencsak ritka a buszjárat, és a magánautók sem közlekednek túl sűrűn a hétvégeken.
Klicevac
Végül csak felvett egy úrvezető. Amikor meghallotta, hogy a római városba mennék, tett egy kitérőt és szívességből elvitt odáig. A város-rom előtt erőmű rondítja a panorámát és a büdösíti a levegőt.
Viminacium
Ez az egyetlen római város, amelyre nem épült modern település. A hunok 441-ben úgy elintézték, hogy a város kilencvenkilenc százaléka ma is a végtelennek látszó gabonaföldek alatt alussza örök álmát. A városból még csak a nekropoliszt tárták fel. Háromszázötven dinárt fizettem pár csontváz és a téglaszarkofág láthatásáért. Ellenben az idegenvezető kisasszony mosolya többet ért a belépő áránál. Tulajdonképpen egy ismeretlen nő bájos arcáért és mosolyáért, a hangjáért, mint egyszeri és megismételhetetlen élményért mentem oda. Biztos, hogy ezt a szép lányt nem fogom látni többé soha.
Viminacium környékén sok a detektoros kincsvadász, gondolom, gazdag fogásban reménykedhetetnek azok, akik ilyesmire szánják el magukat ezen a feltáratlan helyen. Amerre a szem ellát, csak gabonaföldeket észlel a végtelen síkon, s a felszín alatt ott az egykori város és a katonai tábor helye. Bementem az egyik kukoricásba, ahogy megbolygattam a laza talajt, mindjárt cserép- és tégladarabok bukkantak elő.
Požarevac felé gyalogosan folytattam az utat. Közben ismét epret és cseresznyét falatoztam. Találkoztam egy biciklis-házaspárral. Franciák voltak, aki a Duna folyását követve, egészen Tulcseáig szerettek volna eljutni.
Požarevac
A település úgy kezdődött mint egy óriási falu, majd ahogy haladtam befelé, egyre inkább városias képet öltött, zajjal, bűzzel, egyre magasabb épületekkel és zsúfolt forgalommal. Egy zöldségpiacra érkeztem, ahol nagy volt a tumultus. Míg paradicsomot, kenyeret és joghurtot vásároltam, a fél papucsomat letaposták az emberek, úgyhogy keresnem kellett a lábak között.
Még elcsíptem a belgrádi buszt, csakhogy egyazon időben kettő is indult arra. Én nem a helyire, hanem a Bécsből jövő járatra szálltam fel tévedésből, amelyen négyszáz dinárt fogyasztott a csomagom. Csak akkor derült ki a tévedés, amikor a jegyet megmutattam. A szerb buszon csak hatvan dinárt kértek volna a batyumért.
Berecz Edgár
hja, tápos a halászlé, de amikor a buszsofőr felvett az ítéletidő elől, akkor magyar… álszent vagy, nem is kicsit.
‘A tápos magyarok ehetik a zsíros, olajos, paprikás halászlevüket.”
Eszeden vagy, te szerencsétlen? A halászlében sem zsír, sem olaj nincs, a “tápos” pedig te vagy, ha felnőtt magyar ember létedre még nem ettél életedben egy rendes halászlét!
Komam! En 2o evet dolgoztam a vendeglatoiparban, csak tudom mi a halleves vagy a halaszle.22 orszagban volt szerencsem megtapasztalni, de azt is tudom, hogy mennyi szemetet elsoznak Ungarische Fischsuppe nev alatt kulfoldon es Magyarba.. Szoval ne okoskodjal.Es ird ki ide a neved, merd megmutatni magad, ne alnevek mogul vagdalkozz , me ugy seggberuglak, messze repulsz.Szarhazi.