Törökök útján a Balkánon (30.)

Nagy terek, grandiózus építkezések

Az utóbbi másfél évben nagy változások történtek. Megalomániás építkezés vette kezdetét, görög-rómainak látszó szobrok, óriási paloták, hidak, terek nőttek ki a semmiből. Giccses kőoroszlánokat, aránytalan lovasszobrokat látni mindenfelé. Pfúj! Úgy látszik, a makedónok is megbolondultak, hogy ilyesmire pazarolják az ország bevételeit. Kitaláltak frissiben és felépítettek maguknak egy hamis történelmet, olyasmit etetnek meg a külföldivel, ami teljesen hiteltelen. De ügyesen csinálják, annyira, hogy a románok a híres dákó-román kontinuitás-elméletükkel mehetnének inasiskolába!

Skopje

A makedónok leszármazási elmélete is csak egy kártyavár. Ha valóban Nagy Sándor ivadékai, akkor miért szláv a nyelvűk és az írásuk? Hol a klasszikus görög műveltség?

A bazárban kisebb fajta népvándorlással találkoztam. A tömeg egyik utcából a másikba tódult, s majd onnan is tovább… Irdatlanul sok volt a turista. És mindent lehetett ott kapni a népviseleti ruharaboktól, a náci katonai felszerelésekig, oszmán kori ékszerekig, szőnyegekig, régi török és osztrák-magyar pénzérmékig, de a portéka a legnagyobb összevisszaságban hevert a kereskedők szőnyegein.

Meglepően sok a turista

Komoly árakat szabtak mindennek. Egy ezüst török akcse 5 euró volt, a nagyobb ezüstpénzek 30 eurótól felfelé. Én is bementem az egyikhez, s nagy szív- és zsebfájdalommal jöttem ki aztán, mert vettem egy “macedonski” bocskort a kislányomnak. Az egész környék nagyon megváltozott, amióta nem jártam ott, de azok a hatalmas giccses építmények jól kiemelkedtek a több közül, és annyi hasznom volt belőlük, jól odalátszottak, és tudtam tájékozódni. Nem ettem volt reggel óta semmit, úgyhogy egy eperfa alá álltam be, s annak gyümölcseivel igyekeztem elverni az éhséget és a szomjúságot. A buszállomáson egy koszovói albánnak, akinek nem volt elég pénze. Adtam egy marék aprót, amelyben érvényes váltópénzek is bőven voltak. Nem értette, és nagyon hálálkodott. Feltűrtem az ingem ujját és megmutattam neki a karomra tetovált albán sast. Még csak azt kellett volna mondanom, hogy „Feja e shqiptarit osht shqiptaria!”

Állami szintre emelt giccs

Aztán a megváltott buszjeggyel a zsebemben elmentem egy kisvendéglőbe macedóniai salátát enni. Jött egy ápolatlan, valósággal büdös ember és végigkoldulta az asztalokat. Senki nem szólt rá, mert a koldulás ott teljesen megszokott dolog… Aztán, amikor megjött a busz, felszálltam, de jó szerb szokás szerint a csomagomért is fizetni kellett. Aztán a határon is a megszokott motozás következett, mert a szerbek a koszovói pecsét miatt gyanúsnak találtak és leszállítottak. Mindenemet tüzetesen átvizsgálták. Átlapozták a füzeteimet. Aztán, amikor engedtek visszaszállni, a többi utas úgy nézett rám, mint egy tolvajra. Ahogy átmentünk a határon, mindjárt sokkal igényesebben megművelt földeket láttam. Sokkal rendezettebb, ápoltabb, civilizáltabb minden, és szemét sincs. Egyetlen dolog nem tetszett, a disznószag, amely egész Szerbiát belengi.

Makedón saláta

Ismét elgondolkodtam az albanizmuson. Tanulni, dolgozni, vérezni az albánokért, engedelmeskedni az idősebbeknek, medtenni mindent, letaposni mindenkit az albán érdekekért, albánul élni és lélegezni, összetartani, egymást támogatni. Az albán jövőért, az egységért, a jobb életért tenni, és harcolni az utolsó szívdobbanásig. Egy lenni Albániával és Koszovóval. Ha ilyen lenne a „székelyizmus”, akkor mi már messze, és nagyon jó úton járnánk. De nem ilyen! A székely még nem nőtt fel. Amíg a birkanép feltálalt ideológiai moslékot zabálja, míg a politikai elit degeszre lopja magát, míg az értelmiségi réteg kuruzslókhoz, táltosokhoz, sámánokhoz és pszichológusokhoz jár, itt nem lesz jobb világ…

Berecz Edgár