Törökök útján a Balkánon (3.)


Székely Bertalan festménye a vár hős védőiről

A törökök nyomait feltáró utazás következő állomása Szigetvár. Mivel Berecz Edgár nem a manapság – jobb híján – igen népszerű kocaturizmus művelője, hanem a szó klasszikus értelmében vett utazó, beszámolóiból sokkal többet kapunk, mint ezer fényképfelvétel vagy több órányi videó jóvoltából. Mivel igen gyakran a leginkább hagyományos “eszközzel” utazik, azaz gyalogosan, s nincsen szüksége idegenvezetőre és jelentősebb mennyiségű pénzre, mindig elvegyül, érintkezik a helyi lakossággal. Beszámolói meglepő hitelességűek, fontos “embertani” jelentések, olyannyira közvetlenek és életszagúak, hogy még a kimozdíthatatlanok, a “röghöz kötöttek” is kedvet kaphatnak egy kis kiruccanásra.

Emléktábla a Pécsi kapu helyén

Szigetvár (1. nap)

Az állomásról gyalog mentem be a központba. Nem volt nagy a távolság a központig, elég könnyen odaértem. Ez a város is szép, rendezett település, házait, kertjeit vágyakozva nézegetheti az arra járó idegen. A Zrínyi téren templomba botlottam, ami valamikor dzsámi volt. Szép templom, a törökök korában még szebb lehetett. Keleties jellege az átalakítások után is megmaradt. Pár percet nézelődtem, aztán a várba mentem, de még vetettem egy pillantást Zrínyi kardos-sarkantyús rézszobrára. A mester akár jobb munkát is végezhetett volna, a nagy hadvezér és hős emléke megérdemelné a lehető legjobb munkát.

Szamárszerű lovon ül Szigetvár hős védője - Somogy József alkotása

A vár látszott már messziről, úgyhogy tudtam, hogy hova kell mennem. Időközben a tekintetem emléktábláról emléktáblára vándorolt. Hatalmas falak védték az erősséget, a leírások szerint csak több erődítményen, furfangosan megépített kapun, sáncon, csapdán és zsiliprendszeren keresztül lehetett ide bejutni. Én a belépő megfizetése után, mint látogatü kényelmesen besétálhattam a kapun. Ott voltam, ahová már régen el szerettem volna jutni, annál is inkább mivel egyszer két társammal, Boszniából hazafelé jövet érintettük volt ezt a települést, de a sofőr lebeszélt a várlátogatásról, mondván, hogy úgysincs ott semmi. Ezt azóta sem tudom neki megbocsátani…

Elég szépen kijavították a várfalakat, amelyeket az elődök a csatározások során folyton romboltak, mégis úgy vélem, hogy az erődítmény java a föld, a park alatt található. Először arra a helyre mentem, ahol Zrínyi elesett. Valaha híd és kapu volt itt; ma egy ugyancsak félresikerült, giccses lovasszobor, csúfondáros pozícióban álló félszamár-félló, rajta cseppet sem hősies lovas mutatja magát. Satnya utódok erejéből és pénzéből csak ilyenre tellett. Ez a szobor olyan, akár a rossz bor, állandóan dicsérni kell, mert ami jó, ami szép, ami hasznos, az szavak nélkül is önmagáért beszél.

Emléktábla a török kivonulás 250. évfordulója alkalmából

A szigeti várban múzeum-félét rendeztek be, de a gyermekeknek való utánzatok sem keltették fel az érdeklődésemet. Annál inkább azonban a régi képek és térképek másolatai; ezek tanulmányozása után megtudtam, hogy mi hol volt egykor, hol álltak a különböző épületek. Még jóformán bele sem merültem a térképek tanulmányozásába, amikor hozzám lépett a múzeumőr és olyan történetekkel, elméletekkel rukkolt elő, amelyekről álmodni sem mertem volna. A Szulejmán szultán mecset olyan meglepetéssel szolgált, olyan gazdag információ-áradattal jutalmazott, amely miatt már megérte időt, pénzt, fáradtságot nem sajnálva belefogni ebbe az utazásba.

Mint tudjuk, a várat 1566-ban foglalták el a törökök, noha Ali pasa már 1556-ban megostromolta. Amikor már minden elveszett Zrínyi és a maradék várvédők a biztos halálba mentek az utolsó kirohanásukkal, de meghalt itt az öreg és beteg szultán is, aki a páratlan hősiességgel védelmezett vár bevételét már nem érte meg. Az ostrom és a hadjárat sikere érdekében Szulejmán halálát sokáig titokban tartották az alvezérek. Szigetvár elfoglalása előtt három nappal, vagyis 1566. szeptember 6-án az öreg szultán elhunyt. Belső szerveit – szívét, máját, veséjét – és a beleit arany edényben azon a helyen temették el, ahol a sátra állt, a mai Türbék határában.

Zrínyi kirohanása Csontváry víziójában

Az új szultán,  IV. Szelim elrendelte, hogy erre a helyre türbét emeljenek. Ez 1566. szeptember végén történt. Evlija Cselebi azt írja, hogy a vár kerülete 1500 lépés, benne a türbe, a dzsámi, fogadó, derviskolostor és laktanya van. A türbe márványból készült, kupoláját ólommal borították, tetején aranygömb és –félhold volt. Az elhalt szultán holttestét közben a török katonaság vezérei bebalzsamoztatták és még hosszú ideig úgy tettek, mint élne, parancsokat adtak ki a nevében, majd úgy szállították a holttestét Nándorfehérvárra, később Sztambulba, mint élő uralkodót. Szigetvár bevétele után már másnap lázas építkezés kezdődött, egy új mecsetet építettek fel alig két hét alatt. Azt mondják, hogy ezt a dzsámit amatőr katonák emelték, de ez megkérdőjelezhető, ugyanis az épület egy különleges szakrális ponton fekszik. Már volt itt előtte egy keresztény templom és temetkezési hely is, azt a török hadsereg eltávolíttatta és a nem mindennapi tudású mesterek megalkották mindazt, amit ma is csodálhatunk. Allah tudja csak, hogy miért nem hordták szét később a dzsámi köveit az 1689-es visszafoglalás után, hogy miért nem égett le, miért nem alakították vissza keresztény templommá. Szigetvárt egyébként csata és ostrom nélkül foglalták vissza a császáriak, Igazából nem is a császári haderő, hanem a hideg és az éhség irányította a harcot 1689 telén. Sziget török védői csak akkor adták fel a várat, amikor már az éhhalál küszöbén voltak. A dzsámi változatlan épségben vészelte át az évszázadokat, a minaretje is megvan, amely falépcső, ritkaságnak számít a téglából vagy kőből készült minaretek közt. A dzsáminak csodálatos, a maga nemében egyedülálló akusztikája van. Hasonlót nem láttam, párját nem találtam sehol másutt. Állítólag az építők korsókat helyeztek el a falakban. Elmondtam a délután és a napnyugtai imát és csodálkozva vettem észre, hogy a suttogás beszéddé erősödött. Fohászkodtam, hogy Allah szilárdítsa meg a lelkem, erősítse meg a hitet bennem és segítsen meg az utazás alatt, mert semmi olyan nem érhet bennünket, amit Allah ne írt volna meg részünkre. Kissé poros és agyontaposott volt a dzsámi szőnyege, jobban is odafigyelhetnének, hogy ne minden igásállat rontson be cipővel oda, ahová nem illik. A múzeum őre megmutatta, hogy az eredeti vakolat is megvan, nem kaparták le, nem vakoltak rá másik réteget rá, nem festették át és a falfirkák kusza összevisszaságában csak elemlámpa fényében látható, hogy különleges és furcsa feliratok vannak rajta. Ali kalifa jele és neve. Voltak más, fekete tintával írt felíratok is, mint például a minaret lépcsője fölött az ablakban és az eredeti vasrácsos ajtó, a bejárat mellett. Ezeket plexid-lemezekkel fedték le, és magyar szöveget tartalmazó fordításokat helyeztek melléjük. Művelt, kiváló kézügyességű ember írhatta a fekete tintás szövegeket. Minden írásjel ma is olvasható, de Ali kalifa jelét nem vette észre senki, nem tanulmányozták és nem értelmezték. Igencsak furcsának találtam a csepp vagy talizmán formájú ablakokat. Dzsámiban még nem láttam hasonlót. De még csodálatosabb volt, ahogy az ablakokon beszűrődni láttam a fényt, (…) a terem közepén, majd továbbhalad és millimétere pontossággal elfoglalja a helyét egy vakablak csepp alakú keretében. Ezt egyszerű katonák semmiképp sem építhették… A felügyelő felfedezése még nem jutott el a megfelelő helyre. Szakértő sem tanulmányozta az esetet, csupán az idelátogató törökök kapkodták el a vakablakba illeszkedő fényről készült képeket. És most jönnek a találgatások miszerint az öreg szultán egy titkos vallási csoport feje volt, hogy tudott erről a szakrális helyről és ide jött meghalni, hogy a titkos szekta felhasználta a szultánt és tulajdonképpen rituális gyilkosságot követett el rajta…

Falépcső

Egy azonban bizonyos: a rekordidő alatt elkészült dzsámi akusztikája, a vízcsepp alakú ablakok, a fény játéka a vakablakokban és Ali kalifa nevének/jelének ábrázolása a vakolatban nem lehet a véletlen műve. A felügyelő felfedezése óriási jelentőségű lehet. És az sem biztos, hogy a szultán belső szerveit az arany urnában valóban a türbében temették el. A dzsámi hamarabb elkészült, mint a türbe, sőt azt is lehet tudni, hogy a falban van elrejtve az aranyedény, amelyet a török kormány is időnként nagy erőkkel kerestet, de amíg nem végeznek lézerszenzoros, fémdetektoros méréseket, addig nem mondhatunk és nem írhatunk semmi bizonyosat. Állítólag a padlót már az osztrákok is felásták annak idején, ők is elrejtetett kincsek után kutattak, de semmilyen feljegyzés nincsen arra vonatkozóan, hogy kutatásaikat siker koronázta volna…

Berecz Edgár

Az előző rész itt olvasható.