Törökök útján a Balkánon (28.)

Kilátás a várból

Amint leszálltam a buszról, mindjárt feltűnt egy étterem reklámja, amelyen az állt, hogy GULAS és PASULJ. És nem csak a felirat csalogatott, hanem az illat is, úgyhogy betértem arra a helyre. Éhes voltam, és mindjárt az otthonira emlékeztető ízek idéződtek fel az emlékezetemben. 

Prizren

Ez a város már az első pillanatban szimpatikus helynek mutatkozott. Rendeltem egy levest, kenyérrel, ami 1,20 eurót kóstált, majd egy pasulj-t, salátával, 1,50-ért. Ez egy helal étterem volt, ahol a vendégek evés előtt kezet moshattak. Én is így tettem. Az asztalomnál még egy öregember is üldögélt, aki – miután elvertem az éhemet – buzgón ajánlkozott, hogy megmutatja nekem azt a várost, amit én egymagamban is fel tudtam volna fedezni. A kiváló, olcsó és bőséges ebéd után jókedvem kerekedett, úgyhogy nem volt szívem lerázni a bácsit. Kettesben vágtunk neki a felfedező körútnak.

Az élet az utcákon zajlik

Prizren egyébként óriási település, girbe-görbe utcákkal, járdára kiterjeszkedő boltokkal és a szabadban dolgozó mesteremberekkel. Még a suszter is az aszfalton kuporgott tenyérnyi üzlete előtt, kaptafával, egy halom talpnak valóval, csirizzel, ragasztóval. Minden második helyiségben szólt a zene, és egyrészt a nagy zaj miatt, másrészt az öregúr miatt, aki különös marketingfogást alkalmazott,olyan erősen panaszkodott, hogy ha kérdezni akartam tőle valamit, alig tudtam szóhoz jutni.

Ez nem múzeumi mamusz. Ez saját holmi. Amikor hűvösebb volt az időjárás, nem zoknit használtam, hanem ezt a filc-papucsot, "pampót", amely fokozatosan felvette a lábam alakját, és a végére elrongyolódott

Átvágtunk a városon, egyenesen Szinán pasa dzsámijához mentünk. Ott sok német turista lábatlankodott, az a fajta, aki azt sem tudja, hogy ilyen helyeken le kell vetni a cipőt. Csodálatos a dzsámi! Nem a nagysága, hanem a díszítése és az építészeti magoldásai, a stílusa miatt. Ezt követően felkapaszkodtunk a város fölött tornyosuló hegyre. Elég meredek az odavezető út, lógott is a nyelvem, mire felértünk, s mintha a hátizsák is megduplázódott volna, olyan súlyossá változott. Odafent vár állott, amelynek falai alatt egy szögesdróttal bekerített, elhagyott szerb templom látszott, s néhány régi parasztház, amelyek mellett a kemence nagyobb volt, mint maga a lakóépület. Az impozáns falak mögött azonban nem láttam semmi érdekeset, csupa rom és kőrakás volt a belterülete. Úgy látszik, hogy ami megmaradt a török időkből és a világégések után, azt a polgárháborúban lőtték szét az elmúlt két évtizedben. A kilátás azonban egyedülállóan pazar volt a maga nemében. Az élő és újjáépített város valósággal a lábaim alatt hevert. Lefelé jövet húsz dzsámit számoltam össze. Egy idő után a kísérőm kezdett furcsán viselkedni, kerülte a tekintetem, és nem akart mellettem jönni. Végül előrukkolt a kéréssel, hogy adjak neki nyolc eurót. Éppen nyolcat nem adtam, csak ötöt, de úgy látszott, hogy azzal is igen elégedett volt. Jó hangulatban váltunk el. Végül is nem bántam meg, hogy vezetőt „fogadtam”.Visszamentem a forgatagba. Elvegyültem a nép között. Prizren városát szorgos és dolgos nép lakja, mert nem elég, hogy eltüntették a romokat, hanem virágzó és élénk kereskedelmi életet indítottak be ott ismét. Lépten-nyomon árusokba botlottam, több száz, talán ezernyi üzletecske, kávézó, kifőzde, étterem várta a vásárlókat és a vendégeket. A mészárosok egész és fél birkákat, marhákat aggattak a kirakatokba, az ablakokat zöld ágakkal, lombfüzérekkel díszítették és hideg vízzel locsolták. Fagylaltot vettem, sült gesztenyét, majd a járdára telepedve hallgattam egy furulyán vagy inkább török-sípon játszó férfit, akit a felesége dobon kísért. Élveztem a tömeget, jól esett látni, ahogy alá-fel hömpölyög a nép; tetszett a keleties hangulat, mintha nem a huszonegyedik században lennék, amikor a városi férfiak zöme buta plázacicákat hajkurássza, s bámulja a neten mindazt, amiről fogalma sincs, és azt, amit képtelen befogadni vagy megszerezni…

Albán népdal-énekes házaspár

A nyelvi bőség is számottevő ebben a városban, mert törökül, albánul, németül, olaszul és angolul lehet értekezni. Az utcaneveket albánul és törökül írják. A szakállas férfiak ismeretlenül is üdvözlik egymást. Prizren igazán muszlim város, ami nemcsak a dzsámik által, hanem az életmód, a külsőségek révén is megmutatkozik. Felkerestem Emin pasa dzsámiját (ez 19. századi), a Maksat pasáét a folyó mellett (17. századi), a Kirik-dzsámit, amely 1455-körül épült. Más fontos látnivalókhoz is elmentem, így került sorra Szülejman Adzsire baba türbéje (18. századi), Saip pasa háza, az Albán Liga Háza. Ez utóbbiban múzeum működik, festmények, fotók, kéziratok, puskák, pisztolyok, jatagánok, könyvek, szőnyegek, különböző ruhadarabok sorakoznak a falakon és a tárlókban. Gazdag néprajzi és háztartási eszköz-gyűjteményt is találtam ott. És a dzsámik, türbék udvarán, illetve nem csak ott, mindenfelé rengeteg rózsát figyelhet a látogató. Sok szemet gyönyörködtető rózsát, de más virágot talál az ember jártában-keltében a magánkertekben is. A Gazi Mehmet pasa dzsámijában nem türbe található, hanem könyvtár, amelyet a 16. században alapítottak. Sajnos ez éppen zárva volt, s a fürdő sem üzemelt.

Voltak itt "nemzetközi" jellegű sapkák is, de az albán fezt azért nem mertem megvenni. Megelégedtem a felpróbálásával

Az általam megszabott következő „napirendi pont” gyanánt egy Grúziából a Balkánra szakadt török kalapkészítő üzletét látogattam meg. A gazdának még az ükapja is kalapos volt. Fezeket, fehér albán fejfedőket is készített, viszont akármennyire tetszett nekem ez a típusú kalap, nem mertem megvenni. Tudom, hogy szerb területen öngyilkossággal ér fel, ha az ember ilyen jellegzetes ruhakiegészítőt visel a fején, csomagban pedig összetörik… A kalapos családja is ott volt az üzletben, mindnyájan nagy szeretettel fogadtak, hellyel, üdítővel, kávéval, teával kínáltak. Túl sokat azonban nem időztem, továbbmentem a kovácsok utcájába. Itt egy boltban olyan ökörszarv-nyelű bicskákat árultak, mint Sivasban. A belvárosban ismét láttam egy szerb templomot, de az is körbe volt kerítve szögesdróttal, mint a hegyen levő. Úgy látszik, hogy a lakosság még nem heverte ki a vallási és nemzetiségi különbözőségekből fakadó ellenségeskedés nyomait, hosszú időnek kell eltelnie, míg a tolerancia teljesen természetessé válik.

Kézmíves zsebkések

A mai államformának és a koszovói identitásnak kell annyira megerősödnie és magától értetődőnek válnia, hogy megtűrje az egykori gyarmatosítót. A közelben volt a Halveti tekke (a 17. századból való), ahol a török turisták miatt, se helyhez, se szóhoz nem juthattam. Itt is sok rózsa volt, az épület maga pedig tele szarkofággal. Amikor meguntam a nézelődést, visszamentem a Namazgah Kirik dzsámihoz, a buszállomás környékére. Ez egy nyitott dzsámi, tető és kupola nélküli. Fatih Mehmed idején építették, 1455-ben, azzal a céllal, hogy a hivek az udvaron is imádkozhassanak, mielőtt befejeznék.

Sokáig őrzöm a különböző országok városaiban váltott jegyeket és belépőket

Az étteremben, ahol a pasuj-t ettem korábban, visszafelé menet čevapi-t kértem salátával és kenyérrel, s mindössze 1 euró 50 centbe került az egész. Allah engedelmével úgy jóllaktam, mint a duda. Fizettem, és éppen távozni készültem, amikor észrevettem egy Pristinába tartó buszt. Szaladni kezdtem után. Rohannom kellett legalább kétszáz métert, míg a sofőr észrevett. Megállt és felvett. Ekkor szerencsének számított, hogy nem lehet a sok rendetlenül parkoló autótól, a szekerektől, a taligáktól, a motorosoktól, a kerékpárosoktól és a gyalogosoktól normálisan haladni. Számomra mindenképp jó volt ez a fejetlenség, jól jött, hogy teljesen váratlanul tovább tudtam haladni.

Ahogy távolodtunk a várostól elgondolkodtam a látottakon, a tapasztalataimon, s megerősödött bennem az érkezéskor fogant gondolat, valóban úgy tűnt, hogy Prizren tényleg jó hely. Rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy Side, Mosztár, Mardin, Isztambul és Pécs után ezt a várost is a kedvenc helyeim közé sorolom. Szívesen laknék, s ha úgy alakulna, le is telepednék Prizrenben. A busz lassan eltávolodott a hegyektől, kiért a síkra és Priština felé közeledett.

Berecz Edgár