Találkoztam négy göröggel, akik éppen fényképezték az eszményi tájat. A görögök közül kettőnek nagy, bozontos haja volt. Az a fajta már-már nőies hajviselet, amelyet nem értek, s tudok, nem vagyok hajlandó elfogadni. Aztán rövid gyaloglás után felvett egy valóban „nemzetközi autó”: a sofőr svájci volt, a társaságában utazott egy angol, meg egy francia nő. Azt mondták, Pristinában élnek és tudománnyal foglalkoznak. Nem derült ugyan ki, hogy milyen tudományágat művelnek, de hamarosan áttértünk a spanyolra, majd a portugálra. Nyelvismerettel náluk sem volt gond. A montenegrói vám- és útlevélvizsgálat gyors volt és egyszerű, s meglepetésre a koszovói még ennél is könnyebb. Csak egyet vigyorogtunk „albánul”, és már mehettünk is. Ahogy felértünk a tetőre, máris ráláthattunk Pejére. Egy hatalmasra növekedett, elnyúltan húzódó településnek látszott az első koszovói város, amely a lábunk alatt, a pár kilométernyire elhelyezkedő völgyben helyezkedett el.
Peje
Amikor beértünk, a külföldiek kiraktak valahol a városban, s ők mentek is tovább céljuk iránt, Pristina felé. Én pedig kérdezősködtem az emberektől. Egy cseresznyeárussal kezdtem barátkozni. Angolul és albánul próbálkoztam. Úgy megszoktam volt az előző napokban a szerbet, hogy alig állt rá a nyelvem az albánra. Az emberek azonban mind németül és angolul szóltak hozzám, de én csakazértis albánul válaszolgattam. Egy fiatalember megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy Romániából. Aztán mindjárt előjött a következő kérdéssel: – Erdélyből? Úgy látszik, már az ottaniak is látják rajtunk az enyhe különbségeket, s képesek felismerni a Kárpátokon inneni, s a túlról való embert.
Rengeteg szemét hevert szanaszét az utcákon. A lakosság többnyire erőst barna bőrűnek látszott. Romos ház is akadt bőven, gondolom szerb házak lehettek hajdanán, amelyekből a polgárháború idején elüldözték a lakókat… Odajött hozzám egy kislány. Primán beszélt németül és angolul. Ez igen! – gondoltam, példát vehetnének róla a mi gyermekeink, akik alig képesek pár román szót megtanulni tíz-tizenkét év és mondatokká fűzni, ha olyan helyzetbe kerülnek.
Utamba akadt egy takaros kisvendéglő, gondoltam, betérek oda, s falok valamit. Levest egy euróért adtak, s elővettem még egyet, mondván a pincérnek, hogy ezzel pótolja fel, adjon még hozzá valamit második gyanánt. Kijöttek a tulajdonos lányai és angolul kezdtek csevegni velem.
Megmutattam a fotóimat, s egészen el voltak ragadtatva tőlük. A másik euróra kaptam a leves mellé egy negyed sült csirkét, fasirtot, salátát, kenyeret és két doboz ayrant. Ez utóbbit a szakácsfiú ajándékozta nekem. Miután jóllaktam, már csak a szálláskeresés volt hátra, amit körültekintően kell végezni, hiszen bár általában az ingyenest kedvelem ilyenkor, de biztonságosnak kell lennie, s alkalmasnak arra, hogy kipihenjem magam a másnapi továbbhaladáshoz. Sorra jártam a romladozó házakkal teletűzdelt utcákat, a vasútállomást, de sehol nem találtam bizalomkeltő és minden szempontból megfelelő helyet, elhanyagolt, gyomos és szemetes környék volt. Végül mégiscsak az állomás környékén állapodtam meg. Egy sokgyermekes család bérelte az épületet. A családfő ötölt-hatolt, amikor megkértem, hogy engedjen be az udvarra, hadd verhessek ott sátrat. Azt mondta, kérjek engedélyt az állomásfőnöktől. A szomszéd telken vendéglő volt, tele részeg emberrel, akiket aztán megkérdeztem, hogy ott sátorozhatok-e. Csak intettek, mint akik birtokon belül vannak és dönthetnek a sorsomról. Itt lepakoltam és felkészültem az éjszakázásra. Vacsorára cseresznyét ettem, és a magokat köpködve számoltam a csillagokat.
Reggel megettem a maradék csirkét, aztán indultam tovább. A csúcsforgalomban és a tumultusban – hiszen ott a nép jó része szeret az utcán tartózkodni, s a legtöbben árut is kínálnak, mindenfélével próbálnak kereskedni –, feltűnt egy autóbusz, amelyen a Diakove feliratot láttam. Utolértem és felkérezkedtem rá. Tele volt iskolás fiúkkal és lányokkal.
Diakove
Ezt a várost a szerbek Dakovicának hívják, mint ahogyan Pejét is Pecnek. Ez azonban már a múlt, de egyáltalán nem szerencsés az albánok körében a városok szerb nevét emlegetni. A közlekedési táblákról is levakarták, mind lefestették vagy leragasztották a szerb feliratokat.
Ez nekem egyáltalán nem volt furcsa, mert idehaza is megszokhattam, hogy hol itt, hol tüntetnek el egy-egy feliratot, s azt is, hogy a településeknek akár három neve is lehet a benne élő, vagy ott élt nemzetiségek jóvoltából. És rengeteg albán zászlót láttam, egy-egy házon olykor három is lobogott, mintha a helyiek azt jeleznék, hogy ők elsősorban albánok. Mintha Albániában járnánk. Egyébként tipikus albán sajátosság volt itt az is, hogy a pékek az utcára nyíló kis műhelyekben dagasztják a kenyértésztát, s a kész kenyereket, a lepényeket, az ablakokhoz támasztott nagy faasztalokról és polcokról árulják. Nagyon kellemes illat terjed a környéken, ami már két utcával odébb is érezhető és odacsalogatja az embert.
Diakovéban egyébként igen sok a látnivaló. Először a bazár-utcába mentem, amely igen hosszú, rengeteg apró bolttal, műhellyel, kávézóval. Árulnak ott népviseletet, zászlót, szőnyeget, arab parfümöt, edényeket, s ezernyi más hasznos és haszontalan csecsebecsét. A szabók, a fafaragók, az ötvösök, a kovácsok szorgalmasan dolgoznak a látvány-műhelyekben. Feltűnt, hogy a régi házak mellett egyre több az új, de szinte kivétel nélkül rondák és ízléstelenek. Itt is az történt, ami odahaza, a pénz és a divat-hóbort meghaladja az észt, maga alá gyűri a hagyományos formákat és a helyi anyagokat. Ezen a környéken, a bazársor végén található a Sheikh Emin Tekke, a Sadi szekta temploma. Tornyát 1597-ben (iszlám időszámítás szerint 1002-ben) építették, 30 méter magas. A tekke maga a 17. századra készült el. A közelben nyíló kis utcában találkoztam egy asztalosmesterrel, az akkor 60 éves Ruzhdi Qarrival, akinek már az apja, Hamdi Qarri, a nagyapja is, Rexpep Qarri is ugyanezt a szakmát gyakorolta. Különlegesen szépek voltak az általa készített bölcsők és ládikák.
A városban található két régi kőhíd is. Az Ure e tabaki a nagyobb és híresebb. Ezeket a gyalogos- és szamaras-forgalomra tervezett hídakat azonban ma már nem használják, alkalmatlanok a gépkocsik számára. A főtéren fiatal hősök szobrai hirdetik a szabadságért hozott vér- és életáldozatot. Megnéztem a Hadumi dzsámit is, amelynek ajtajára akasztott bőrtakaró védi a festett virágmintákat.
Majd továbbhaladtam a nyüzsgő tömegben. A népek egymást tapossák az utcán, fél marhák lógnak a kirakatokban, hentesek töltik a kolbászt, a bádogosok veszettül kalapálnak, a lacikonyhákban serceg a hús és egylovas szekerek nyikorognak. A lovakon nincsen hám, csak egy filccel, bőrrel körbetekert, belebújós fakarika, amelyhez két gyeplőszár csatlakozik. Elég primitív, de a jobbára sík terepen kiválóan megfelel a célnak.
Meglátogattam egy borbélyműhelyt, amely három euróért vállalta a hajvágást, kicsit soknak tartottam, de már épp ideje volt, hogy rendbe szedessem a fejem. Elbeszélgettünk a mesterrel, közben megmutogattam neki az interneten, hogy ki is vagyok valójában, mi is vagyok – a modell- és divatfotókat –, úgyhogy visszaültetett és még igazított egyet a frizúrámon.
Berecz Edgár