Szerb útitársam, aki a saját fajtáján kívül senkit nem szeretett, azért elmesélt egy történetet, amelyet érdemes volt megjegyezni. Volt egyszer egy Alekszandar Lekso Saičič nevű kapitány, aki az orosz-japán háború idején (1904-1905) az oroszoknál szolgált. Az egyik csatározás előtt a japánok – szokás szerint –átüzentek az ellenségnek, hogy párviadalra hívnak ki egy katonát, aki vállalja a megmérettetést.
Az oroszok tudták jól, hogy mi következik ilyenkor, senki nem mert önként kiállni, mert volt egy japán szamuráj, aki azelőtt már sok orosz vitézt levágott. Ez a montenegrói Saičič azonban nem tudott semmi a keleti harcművészetekről és a szamurájokról, s úgy ment ki a bajviadal helyszínére, mintha reggelizni menne, s mire a japánok észbe kaptak, három mozdulattal legyőzte a japán, úgyhogy fejét is vette. Saičič kapitány ezért a tettéért kitüntetést és jelentős ajándékokat kapott a cártól. Kardját ma is ereklyeként őrzik Moszkvában. Az oroszok ugyan elveszítették a háborút, de ez a párharc igen emlékezetes maradt, s nagy törést jelentett, hiszen megdőlt az az elmélet, hogy a szamurájokat a nyugati harcmodor gyakorlói a klasszikus fegyverekkel nem képesek legyőzni.
Kolasin
Késő este, szakadó esőben érkeztem meg ennek a városnak az állomására. Mindenfelé taxisok ólálkodtak. Én sem akartam másfél kilométert gyalogolni, úgyhogy elvitettem maga a buszpályaudvarig, amely a maga félkész állapotával, s a szomszédságában levő romos házakkal, elhagyott házakkal és bezárt gyárakkal egyáltalán nem kecsegtetett semmilyen szálláslehetőséggel, úgyhogy itt is a sátorban való alvással kellett próbálkoznom. Ahol alkalmasnak mutatkozott a hely, ott törmelékkel és szeméttel volt tele a hely. Addig-jöttem mentem a környéken, míg megláttam egy viszonylag gondozott házat, jó nagy udvarral és fásszínnel. Oda bekérezkedtem. A tulajdonos állatorvos volt, aki még dolgozott, de megengedte, hogy letáborozzak. Az eső továbbra sem akart elállni, de a színbe nem esett be. A sátrat hasábfákkal körültámogattam és lefekvéshez kezdtem készülődni. Kezet, arcot, lábat csak az ereszről lecsepegő vízzel moshattam, így elég hosszú időbe telt, amíg ezen a tisztálkodási rítuson túljutottam. Éjjel olyan hideg lett, hogy fel kellett vennem a pufajkát, sőt, még a sátor hord-tasakját is magamra tekertem, s a fejem a hálózsákba bugyoláltam, hogy a saját lélegzetem is fűtsön. Reggel nagyon óvatosan keltem, előbb a kezem, majd a lábam dugtam ki, hogy alkalmazkodjak a friss levegőhöz és a hideghez, de még így is reszkettem, amikor hozzáláttam a sátor összehajtogatásához. Egy szupermaketben sajtot, murkot, banánt, almát, kenyeret és joghurtot vásároltam – ez volt a reggelim. Egy kicsit nehezen boldogultam a buszpályaudvaron, mert addig mondogattam, hogy Beranéba mennék, mígnem lekéstem két Iljevjába tartó járatot, amelyek bizony átmennek ezen a városon is.
Berane
Legalább egy órát vártam a következő buszra, amellyel aztán eljutottam a célállomásra. Egyből a muszlim temetőbe mentem, mert arról már korábban is sokat olvastam, de rá kellett jönnöm, hogy az a temető ma már a múlté. Az ott élő muzulmánok az utóbbi évtizedekben teljesen átvették a szomszédos szláv és keresztény népektől a halott-kultuszt, a teljes temetkezési kultúrát, s így az emlékállítási szokásaik is megváltoztak, sőt – ha lehet mondani – még inkább kirívóak, elütnek a környezettől, hiszen idegen és furcsán megmunkált anyagokból készítik. A sírkövek manapság olyanok, mintha valami szakkiállításról vagy multinacionális katalógusokból rendelnék őket. Hamarosan visszatértem az élők világába. A főutcán igen sokat járkáltak, gyúródtak az emberek, s úgy tűnt, mintha nagyon sietnének valami határozott cél iránt, bár abban a délelőtti órában én nem tudtam, hogy munkakezdés, esetleg iskolakezdés ideje van-e tíz óra körül? Éhes voltam.
Hirtelen ötlettől vezérelve, betértem egy cukrászdába. Valami helyi édességet rendeltem, amit egy nagy fehér tömmből vágtak le. Kaptam egy pohár vizet is hozzá. Az a fehér vallami rettenetes édes volt, vízzel is alig tudtam megenni. Melléfogás volt a javából, de nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy otthagyjam. A városi múzeumba nem kellett belépőt fizetnem, úgyhogy itt megtérült az a pénz, amit édességre költöttem. Elég gazdag kiállítása volt, a kőkori obszidián-késektől kezdve voltak itt balták, agyagedények, nyílhegyek, csonteszközök, kardok, a bronzkorból való lándzsahegyek, fibulák. Láttam faragott borostyánköveket, ezek közül különösen egy vadászjelenet ragadta meg a figyelmemet. Gazdag és sokoldalú volt a római leletanyag is, agyag- és üvegedényekkel, a háztartásokban használt vaseszközökkel. Aztán az időben közelebbi tárgyak következtek, ezüsttányér Szent György képével, papi gyűrűk, templomi kegytárgyak, majd középkori fegyverek, kardok, buzogányok és vértek. A környékbeli kolostorok leletanyaga azonban meglehetősen szegénynek mutatkozott. Egy fényképről megtudhattam, hogy a közelben volt a Haydar pasa által épített 18. századi dzsámi.
Egy sarokban Rizvan bejnek állítottak emléket, aki Párizsban tanult építészetet, ő tervezte később a város sétálóutcáját. Más jellegű kiállítást is találtam, egy külön teremben crnagorai – muszlim és szerb – ruhák, kendők, régi női ékszerek, jatagánok, pisztolyok, edények, mérlegek, kitüntetések, egyenruhák és puskák gyönyörködtették a látogató szemét. Ebben a városban is sok szépnővésű embert láttam. A nők is magasak és hosszú lábúak.
Berecz Edgár