Egy tanyára érkeztem. Balról házakat láttam. Az elsőnél szép, rendezett szőlőültetvény, gyep, páfránnyal befuttatott filagória, épp ideális hely lehetett volna a táborozásra. Egy tábla hirdette két nyelven, hogy házi méz, pálinka és bor van eladó. Ahogy közeledtem, mindjárt észrevettem, hogy valakik mulatoznak a közelben. Hat férfi ült egy házacska eresze alatt, sajt, szalonna, pálinka volt előttük az asztalon. Amint megláttak, mindjárt magukhoz hívtak és hellyel kínáltak. Volt köztük egy muszlim fiú, aki úgy vedelte a sört, mint a pelikán a vizet – szóval: ivott, mint a gödény. Holott muszlimnak mondta magát! Én azt hiszem, hogy sok a hitehagyott a Balkánon is, akárcsak Németországban… Illetve az olyan, aki még csak formálisan találkozott a hittel, mint a keresztények zöme.
Ott volt velük a telek gazdája, akik invitált, hogy nézzem meg a birodalmát. A csomagot lerakhattam, és a mulatozók mindjárt javasolták, hogy háljak meg a kisházban, mert ők hamarosan elmennek. Kioktattak, hogy be tudjam zárni majd belülről vasretesszel az ajtót.
Megnéztem az ültetvényt: hagyma, fokhagyma, paprika, paradicsom volt az ágyásokban, katonás rendben, meg cseresznye és meggyfák tovább. Középen keskeny ösvény haladt, s azon túl kaptárokat láttam. A tulajdonos egy nyugdíjas rendőr volt, aki harmincöt éves szolgálat után élvezhette a munkája gyümölcsét. Elmondta, hogy már jóval a szolgálati ideje letöltése előtt megvette a telket, ami egykor tulajdonképpen egy hatalmas szikla lehetett, hiszen alig volt rajta talaj és növényzet. Húsz éven át minden szabadidejét rááldozta, puttonyban hordta a földet. Este két hatalmas lámpa világította meg a területet. Az öreg büszke volt és szerfölött elégedett a munkájával. Saját címkézésű bort, pálinkát tett elém, és mézet. A mézet megkóstoltam. Sűrű volt és igencsak finom. Szerbül értekeztünk, de ragaszkodott hozzá, hogy hívjuk fel a lányát, akivel angolul is beszélhettem. Így kénytelen voltam neki is elmondani, hogy ki vagyok, s éppen mivel foglalkozom, milyen további úti céljaim vannak. Látszott az öregen, hogy nagyon megkedvelt, élvezi a társaságomat. Szólt aztán, hogy menjek be majd reggeli kávéra hozzá a másik épületbe, ahol ő alszik.
A „vikendica” házban csak egy szoba volt berendezve. Benne három ágy, kisasztal, fotelek, televízió és hangfalakkal ellátott, a legkülönbözőbb generációkhoz tartozó zenegépek szolgáltatták a kényelmet. A konyha tele volt mindenféle sütő- és grillező-vasakkal, bográccsal, piknikező felszereléssel. Rengeteg sörös és pálinkás üveg, korsó, pillepalack volt ott, látszott, hogy az itteniek – a tulaj és alkalmi vendégei – alaposan felkészültek a tivornyákra, és bőségesek a vésztartalékok. Közben esett az eső, meg-megállt, úgy viselkedett az idő, mintha képtelen lenne eldönteni, hogy melyik arcát, hogy melyik funkcióját válassza. Egy üveg vízből megmosakodtam, vacsorára paradicsomot, hagymát, almát, banánt ettem kenyérrel. A szekrényben volt pokróc, paplan, párna. Jó meleg és kényelmes ágyat vetettem magamnak, élveztem a tartalékból elővett fehérnemű tisztaságát. Tele hassal heverésztem az ágyon, s az egy szál villanyégő fényénél olvasgattam, naplót írtam legalább egy bő órán át. Aztán nyugovóra tértem.
Éjjel arra ébredtem, hogy esik. És nem csak a házon kívül zuhogott, hanem bent is csepegett legalább négy helyen. Villanyt gyújtottam. Mindjárt láttam, hogy beázott a tető és az egyik fal is. A holmimat gyorsan a nylon fólia alá menekítettem. Ez idő alatt az ágy és a paplan egy része is nedves lett. Egy másik ágyra költöztem, ahol nem fenyegetett a csepegő víz, mert nem szerettem volna bilivel a hasamon aludni.
Reggelre elállt az eső, de csak addig, míg átmentem a szállásadómhoz kávézni. Utána olyan zápor kerekedett, hogy az esőfüggönyön nem lehetett átlátni. Legalább fél órán át zuhogott, aztán kisütött a nap, olyan derűs ég kerekedett, amilyent csak a képes útikönyvekben látni. Alig hittem a szememnek. A kávé elfogyasztása után aztán útra keltem.
Az egyik pihenőnél uborkát, hagymát, kenyeret és banánt reggeliztem. Rengeteg szöcskét láttam, hol a bokrokon, hol a fű között ugráltak. Olyan kövérek voltak, hogy hasadtak ki. Az úton, ahol haladtam, itt-ott laposra vasalt kígyók vagy inkább csak kígyóbőrök tapadtak az aszfalthoz. Az időjárás továbbra is bolondozott. Majdhogynem óránként át kellett öltöznöm, a pulóver hol bekerült a zsákba, hol ismét elő kellett vennem.
Továbbra is apró tanyákat, tenyérnyi földdarabokat, a teraszos földművelés nyomait láttam mindenfelé a hegyek oldalában, még ott is, ahol nem lett volna indokolt. Arra gondoltam, hogy bizonyára nagyon sokan vannak, akik szeretnek erre a hegyes, völgyes, sziklás, bozótos vidékre elvonulni, amelyet igen nehéz megközelíteni. Pedig társas lény az ember, szüksége van felebarátai közelségére, olykor meg kell osztani a tapasztalatokat másokkal, be kell illeszkedni a társadalomba, amelyet mi hozunk létre az együttlét során, mert ha nem, akkor menthetetlenül eltorzulunk a magányunkban.
Mintegy 1200-1300 m tengerszint feletti magasságban jártam. Az út, az egyetlen országosnál alacsonyabb kategóriájú út, amely áthalad a vidéken, aszfaltozott volt és igen jó minőségű. Teljesen váratlanul ismét találkoztam a német biciklissel, aki Azerbajdzsánba tartott. Integettünk egymásnak, s ment ki-ki tovább a maga célja iránt.
Hirtelen eszembe jutott Kamilla lányom, aki nem lehet velem, aki nem láthatja ezeket a kihívásokat, aki nem vehet részt ebben a világot felfedező kalandban. A világ csak akkor ismerhető meg, ha a földön járva, dacolva az elemekkel, az időjárással, a forrósággal, a hideggel, a jéggel, a hóval, az esővel, konok kitartással igyekszünk a kitűzött cél felé, s közben látó szemmel, érző szívvel közeledünk az jó emberekhez, hogy kiválasszunk és magunkkal vigyünk emlékként minden értékeset, ami tudás és élmény.
Hatalmas jégeső kapott el miközben gondolataimba mélyedve haladtam előre és merengtem az utazás értelmén. Be kellett állnom egy fa alá, hogy valamelyest szárazon maradjak és megvédjem a fejem a fenyegető jégszemcséktől.
Berecz Edgár