Egy semmi kis állomáson szálltam le a vonatról. Pár ház, pár utca és néhány eperfa, úgyhogy az ebédemet egy fáról szedtem le. A kis teleptől a város maga mintegy öt-hat kilométernyire fekszik a Skadarska-tó partján. Nem is város, hanem csak egy a tóhoz tartozó kis telep, amely tele van szállodákkal, éttermekkel, szuvenír-boltokkal, amelyekben mindenféle bóvlit árulnak, s tele turisták iránt szimatoló ügynökökkel és rengeteg apró hajóval, csónakkal a mólókon.
Virpazar
A nép itt hajókirándulásokból él. Még jóformán meg sem szusszantam, az ügynökök máris szólongatni kezdtek, angolul, németül, olaszul, sőt még eszperantóul is. Félrehúzódtam és betértem egy étterembe. Hallevest rendeltem, ha már itt vagyok a nagy víz martján. Olyan finomat hoztak, hogy a magyarok maguk paprikától pirosló halászlevüket nyugodtan a lefolyóba önthetik. A leves után a maradék kenyérre ecetet csepegtettem, s azt ettem kiegészítésként.
Virpazarban igazi kisbolt is volt, olyan áru benne, mint a modern szupermarketekben, mindent másik vidékről, más országokból hurcolt oda a logisztika. Vettem tápos zöld almát, puffasztott kenyeret, hagymát és paradicsomot. Egy autóstól megkérdeztem, hogy merre van Cetinje, hát természetes volt, Podgorica felé, mert itt mindenki arra jár.
Cetinjébe azonban nem így jutottam el
Nekiveselkedtem gyalog a tó partján az útnak, és néztem, hogy kétoldalt csupa láp és mocsár, s olyan keskeny az az aszfaltcsík, hogy alig fér el két autó egymás mellett.
Az sem volt ahová félrelépni szükség esetén. Láttam egy táblát, amely vidrákra figyelmeztetett. Mendegéltem azon a keskeny úton. Az autóknak hiába integettem, mégcsak figyelemre se méltattak. Elég sokat haladtam így tovább, amikor megpillantottam egy eligazító-táblát, amelyről azt olvastam le, hogy visszafelé, Crnojevicán keresztül mutatta az utat Cetinjébe. Én jól bevásároltam! Szépen vissza kellett mennem Virpazarig, ahol a vendéglátóhelyekkel szemben észrevettem egy leaszfaltozott ösvényt, de még mielőtt ráfordultam volna arra, beszorultam egy buszváró-bódéba, mert jéggel vegyes, sűrű zápor kerekedett nagy hirtelen.
Az eső elállta után elindultam azon a keskeny ösvényen felfelé. A látvány egyébként lenyűgöző volt, minden beteljesült, amit még a vonatból kívántam magamnak. Különös fekete meztelen csigák mászkáltak az úton keresztül-kasul. Kerülgettem őket, mert attól tartottam, hogy földhöz verem magam, ha rálépek valamelyikre. Olyan vastagok voltak ezek a csúszómászók, mint egy jókora darab szar.
Egy tanyához értem, amely mindössze pár épületből állott. Kis oázis a sok szikla között, ahol három-négy szinten teraszos földművelést végeztek. Errefelé majdnem minden lépésre esik egy-egy fügefa vagy gránátalma-fa, sőt eperfa is akadt, úgyhogy ki tudtam egészíteni a táplálékszükségleteim egy részét. Az út olyan keskeny volt, hogy az autók egyenként is alig tudtak leereszkedni. Találkoztam pár járművel, amelyekből a sofőrök szúrós szemekkel néztek rám, éppen csak le nem köptek. Kemény, nyakas, büszke nép ez a montenegrói. Ezek ötven évvel ezelőtt mind szamárral jártak és puskát viseltek. Jobbra-balra szakadékok és bozót. Jól megkaptam a hegyen-völgyön való barangolás lehetőségét!
Egy jó darabig így haladtan, talán két kilométernyit mentem felfelé, amikor egy teljesen elhagyott házra bukkantam. Bementem a beszakított ajtón. Mindenütt ázott bútorok, rothadó könyvek a polcokon, penészes pokrócok az ágyakon. És iszonyú rendetlenség. Látszott, hogy a helyet már sokan átkutatták. Az egyik könyvet egy olyan helyen hagyták nyitva, ahol a méhek betegségét tárgyalta a szerző. Megtaláltam a tulajdonos fényképét, szépen visszaakasztottam a szegre, ahol – bizonyára – évtizedeken át függött. Nem mertem az elhagyott házban maradni éjszakára. Továbbmentem. A Milovici, Kruševica, Komarno, D. Selo, Duvaja és Riječam nevű tanyák következtek a térkép alapján, csakhogy nekem még fogalmam sem volt arról, hogy meddig tudok eljutni az est leszállta előtt, nem tudtam, hogy hol találkozom olyan emberekkel, akik befogadnak, s azt sem, hogy akad-e valahol egy sátorozásra alkalmas szeglet, ahol víz is van és viszonylag biztonságban is érezhetem magam.
Berecz Edgár