Törökök útján a Balkánon (2.)

Hideg, szemerkélő esőben szálltam le a buszból. Az időjárás mintha a londoni édestestvére lett volna, az eső és a hideg, mintha a bőröm alá akart volna furakodni. A csontjaim is valóságosan magukba szívták a hajnali nedvességet, úgyhogy gyorsan használatba vettem a hosszú évek óta “mentőmellényként” szolgáló orosz pufajkát….

Pécs

Reggel fél hétkor még elég kevesen járkáltak gyalogosan az utcákon, de azért került ember, akitől megkérdezhettem, hogy merre van a városközpont és Gázi Pasa dzsámija, azaz a belvárosi katolikus templom. Valami rendezvényféle előkészületei zajlottak, mert rusnya bódékkal pakolták tele a teret…

A nagy dzsámit elég szépen helyreállították, s noha már 1702 óta keresztyén templom, a török építészeti jeleket nem sikerült eltüntetni róla. Az 1543 és 1546 között emelt épület kiállotta az idők próbáját, a sok háborúskodást, tűzvészt és emberi gyarlóságot, a katolikus bigottságot is. A Memi pasa fürdője már nem volt ilyen szerencsés, mert annak csak az alapjai maradtak meg, csak sejteni lehet, hogy hol mi volt, hol volt. 1702-ben, a nagy visszafoglaláskor a császáriak úgy elrontották a város vízvezetékét, hogy a törökök kénytelenek voltak feladni Pecsujt – ez Pécs török neve -, a béke szigetét, ahol száz évig volt virágzó és gazdag a város a török uralom alatt. Talán ekkor romlott el a hamam – azaz a fürdő – vízvezetéke is, talán ezzel magyarázható, hogy senki nem gondolt a nagyszerű intézmény üzemeltetésére, továbbfejlesztésére. Vagy talán a törökök után betóduló gyülevész népet nem érdekelte a fürdő és a tisztálkodás? A keresztény papokat mindenesetre hidegen hagyta a fürdő sorsa, hiszen már azelőtt is bőszen hirdették, hogy meztelenül mutatkozni, fürdeni, tisztálkodni bűn és erkölcstelenség. A krónikások nem jegyezték fel, de biztos vagyok benne, hogy nem csak a pórnép nyaka volt varas, hanem még a tiszteletre méltó kanonok és prépost után is szotyogott a tetű, pattogott a bolha. Gondolom, a fürdő köveit széthordták és építkezésekhez használták, mint ahogy az ilyenkor történni szokott a gazdátlan épületekkel.

A Jakováli Hasszán dzsámiba szerencsére azonnal beköltöztek a keresztények, akik aztán össze-vissza alakítgatták az épületet. Az átépítések dacára a 16. század második felében épített dzsámi ma Magyarország legjobb állapotban fennmaradt építészeti emléke a török hódoltság korából. Megvan a minaretje is, ez 22 méter magas, amelynek körerkélyére 87 lépcsőfokon lehet feljutni. A Gázi Kaszim pasa dzsámijának már nincs minaretje.  Ez utóbbiba valamilyen ünnepség miatt nem mehettem be, a Jakováli Hasszán pasa dzsámit is csak kívülről szemlélhettem, mert még zárva volt. Addig is elmentem, hogy megkeressem Idrisz Baba türbéjét. Sok kacskaringózás után rátaláltam, a járókelők, akiket kérdeztem, azt sem tudták, mi a türbe, így az intézmény, a gyermekkórház iránt érdeklődtem, amely a közelében működik… Esett az eső és áztam, ha akartam, ha nem, de az esőkabát valamennyire megvédett. A türbéhez nem tudtam közel menni, mert a kapus nem találta a kulcsot, amivel kinyissa a kórház kertjét…

A mostani kórház területén a török időkben temető volt, itt ért véget a város. A türbét körülbelül 1591-ben építhették, s itt temették el Idrisz Babát, aki “veli”, azaz szent életű ember volt. Magyarországon két türbe van, Budán Gül Baba türbéje és a másik itt, Pécsen. A törökök uralmuk lejárta után, de más muszlimok is, mind a kettőhöz elzarándokoltak. A Türbe meglátogatása után a Tettye nevű hegyre mentem, hogy megnézzem a “tekkét”, a dervis-kolostort, amit Szatmári György püspök reneszánsz palotájából alakítottak át a törökök. Nem sok látnivaló maradt belőle, csak komor romok meredeztek az ég felé, egy csúnya vasfal és vasszékekkel megrakott tér. Jó sok időt elvesztegettem a tekke keresgélésével. Nem volt Pécs-térképem, így kérdezősködve araszolgattam a célom felé. Közben megnéztem az iskolások tablóképeit. Csupa szerb és német nevű magyarok, recsegő, ropogó, sok-sok mássalhangzós  családnevekkel. Találkoztam egy kendős muszlim nővel, odaszóltam neki törökül, majd arabul is, de szegényke megijedt, és elfutott. Úgyhogy többi nyelvet végigpróbálni már nem volt időm…

Hamarosan egy szír étterem került utamba, bejárata előtt Deir és Zor-i római vízikerék másolatával, arab nyelvű táblácskával. Beléptem oda és “szalámmal” köszöntöttem a bent lévő férfiakat. Ketten visszaválaszoltak. Szírek. Ők aztán hamarosan elsírták, hogy Damaszkusz nincs többé, Deir és Zor sem létezik már.

Vettem egy kötés retket és egy joghurtot a közeli boltban. Otthoni birkakolbásszal és kenyérrel fogyasztottam el. Egy kisvendéglőt is útba ejtettem, ahol kinyittattam egy kukoricakonzervet. Ezután visszatértem a Jakováli Hasszán dzsámihoz. Addigra kinyitották. Egy táblán felirat hirdette, hogy a hívők elmondhatják itt a pénteki imát és meghallgathatják a szentbeszédet. Jegyváltás után egy magyarázó ember szegődött mellém és lelkesen kalauzolni kezdett. Egy üveges kiállítóteremben mutogatni kezdte a hit öt pillérét ábrázoló arab feliratokat. Hamar leintettem, hogy ne is mondja, hisz olvasom magam is. És megtoldottam: „An Ebi a Abdurrehmen Abdullah ibn Bin Omar bnel Khattab, Radi Allahu wa wn hume qal, Semi hatu rasul Allah, Salallah wa aleihi wa sellem he ya qal: Buniyal islamu ala chams, shehedet. Alla illaha illallah wa anna Muhammeded rasul Ullah, wa iqamis Saleh, wa itais zeke, wa hajjelbeyt wa Sawmi Ramadan.” Vagyis: “Abu Abdurrahman Abdullah bin Omar bnel Khattabtól, Allah kedvelt prófétájától való beszéd. Ötön épült az Iszlám, a két tanúságtétel tanúsítása: Nincs más Isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája”, az imádság betartása, a Zakát megadása, a Ramadán böjtölése és a zarándoklás megtevése, annak, aki ezt anyagilag megteheti.”

A némileg átalakított dzsámi előterében plakátok és képek hirdették annak történetét, aztán a tükrös-trükkös kiállítóteremben megnéztem 20 ezüst akcsét. Ebből a pénzből 3 akcse napi zsoldot kapott a janicsár, 5-7 akcsét a müezzin, 20-30 ezer akcsét jövedelmezett évente egy-egy jobbacska földbirtok. Láttam még Germanus Gyula zarándoktáskáját, zarándokkövét, ihrámját – ez a Mekkába igyekvők zarándoköltönye – és tesbihjét – imafüzér -, a hozzá tartozó olvasótartóval. Kiállították még a mehlevi dervisek viseletét és hangszereit. A szépen helyreállított dzsámiban élvezettel szemléltem a kiblát, a mihrábot és a gazdagon faragott mimbert. A zománcozott fém és fehér parulán táblákon Allah, Mohamed és a kalifák neveit olvashattam. Ennél a dzsaminál is volt temető, de a sírköveket beépítették közben a falakba. Pár sírkövet azért láttam a minaret mellett. A kísérőemberrel időközben a történelmen és az iszlámon összebarátkoztunk, még azt is felajánlotta, hogy autóval visszavisz a kórházhoz és kinyitja nekem a türbét. A magasztos Allah akaratából megkerült a kulcs, a derék és barátságos fiatalember elmondta, hogy ő félig afgán, az apja a dari nyelvet beszélte. A legtisztább barátságban és egyetértésben értünk a türbéhez. Amíg a zárral bajlódott, elmondtam neki a pashtun valit, az afgánok íratlan törvényét, miszerint a milmastiát (vendégszeretet), badah (bosszú) és anavateit (menedéket nyújtás) minden afgán betartani köteles.

Idrisz Baba türbéjét számtalanszor átalakították, amióta 1693-ban a jezsuiták rátették a kezüket, azóta volt kápolna és puskaporraktár is. Az ajtók, ablakok már nem ott vannak, ahová eredetileg helyezték őket. Az ajtónyílást egy gótikus kőkeret szegélyezi, ami már magában kész csoda, hogy idekerült. Ez a türbe 1901-ben nyerte el mostani alakját, akkor alakították vissza türbévé, ekkor találták meg Idrisz Baba csontvázát, mint ahogy a Gül Babáét Budán. A türbe berendezését a törökök biztosították.

Utazásom előtt egy bánáti társaságnak afgán kecskét főztem, aztán itt, Pécsen találkoztam egy afgán fiával, aki szívest-örömest siet segítségemre. Semmi sincs véletlenül! Közben elállt az eső, így élvezetesebb volt a szemlélődés ebben a városban, ahol a füge és a mandula is megterem. Egy fáról szedtem pár mandulát, ez a gyümölcs zsenge korában magvastól ehető. Sok a bodza arrafelé, épp akkortájt virágzott. Pécs egyébként szép város, ügyes házak, gondozott utcák, házsorok, paloták láthatók mindenfelé. Szívesen laknék itt, akár le is telepednék ebben a városban, ha a sors úgy hozná. A járókelők azonban, hol szívélyesek, hol közömbösek voltak, sokan érdektelenül mentek el mellettem, anélkül, hogy figyelemre méltatnának, még csak a kérdéseimre sem válaszoltak, míg mások megálltak és hosszan elbeszélgettek velem. Egyébként azt tapasztaltam, hogy többnyire a fiatalok közönyösek és érdektelenek… Virágzott az akác is, a tavasz ereje áradt szét a levegőben… A belvárosban sok az üzlet és étterem. Evlija Cselebi nem hazudott, amikor beszámolt a látnivalókról, a török kori Pecsuj virágzott, amit leírt, az megvolt és nyomokban megvan ma is, bár a török kori építészeti embereknek sem az idő sem ember nem kegyelmezett. Egy kicsi maradék várfalat azért még láthattam, kicsi házikók simultak hozzá kívül-belül. A török kút sem az igazi, az eredeti valahol máshol lehetett, de elköltöztették.

Elmentem a vasútállomásra és felültem egy vonatra. Egy öregembernek olyan szaga volt, amilyent már rég nem éreztem: égett fa, égett fűzfavessző, ázott kukorica-kas és régi padlás-szaga volt. A szerelvény elindult és úgy nekidurálta magát, hogy hamarosan gyorsvonatként suhant tova mellettünk a táj…

Az úti beszámoló első része itt olvasható. Hamarosan újabb helyszínekről szóló írásokkal jelentkezünk.

 

Berecz Edgár