Törökök útján a Balkánon (19.)

A vonatablakból látható táj mindenért kárpótol

Az útlevél-ellenőrzés és a vámvizsgálat után hamar átestünk, ahogy a hivatalos emberek feljöttek a vonatra. Montenegróban aztán egy csapásra megkezdődött az eurós világ. A vonatállomástól pár kilométerre volt a város, ezt a távolságot taxikkal küzdötték le az utasok. Engem is megszólított az egyik, nagyban ajánlkozott. Kért öt eurót, én adtam kettőt, s mindketten jól jártunk.

Bijelo Polje

Olyan kicsi város, hogy az ember még jóformán el sem indul, máris megérkezik a kiszemelt helyre. A piachoz közel volt a városközpont, a központhoz a dzsámi, a dzsámihoz meg a múzeum. Pechemre a múzeumot éppen újították, óriási volt benne a felfordulás. A dzsámi felé vezető úton sok régi házat láttam, némelyiket szépen kijavítva, de több igen romos állapotban éktelenkedett. Jobb időkre, tehetősebb tulajdonosokra várakoztak.

A dzsámi belseje

Az egyik épületből három férfi lépett ki. Én néztem egyikük szakállát, ő az enyémet. Végül ‘szalám’-mal köszöntöttem őket, fogadták, s erre behívtak magukkal a dzsámiba. Egyikük egy kék szemű óriás volt, akkora, mint egy hegy, de ez itt normális, mert a montenegróiak többnyire szép szál, sudár emberek, mint a hegylakók általában.

Leültünk és beszélgettünk az életről, az iszlámról, majd a Koránt olvastuk. Az óriás jól tudott németül, akarom mondani, az ausztriai dialektust ismerte, de angolul is megszólalt. A másik kettő szerbül és arabul beszélt. A szakállas, a legfiatalabb hadzsi mesélte, hogy busszal voltak Mekkában, 2500 euróért fejenként. Három hétig tartott az út. Megtudtam, hogy óriás is sok felé járt, börtönben ült, és kisebb-nagyobb kihágásokat követett el fiatalabb korában Nyugaton. Mesélte, hogy egyszer Romániában is volt valami titokzatos üzleti ügyben, ahol három társát lelőtték. Őt egy török mentette meg, akinek hatására felvette az iszlám hitet és az óta teljesen megváltozott az élete, családja, gyermeke van, és az állomás melletti dzsámi építkezésén segédkezik. Jó ember lett belőle, láttam a szemén, amely olyan volt, mintha a felhőtlen nyári égbe néztem volna, vagy a szelíden csapkodó tenger hullámaiba. Arról beszéltünk, hogy a nyugatiak világa milyen romlott, erkölcstelen, hogy anyagi érdekek mentén élnek, csak halmozzák a pénzt és az élvezeteket, gyakran csak egy macskáért vagy kutyáért vállalnak felelősséget, s egyre több köztük a buzi, közülük sokan sterilizáltatják magukat, mert azt tartják, hogy a Föld amúgy is túlnépesült…

Szép szál emberek a montenegróiak

Aztán szó esett arról is, hogy Európában naponta több százan veszik fel az Igaz Hitet, komoly értelmiségiek, magas képzettségű orvosok, ügyvédek, tudósok. Elmondtuk, hogy a 110-es sura beteljesedik. („Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében! Amikor eljön Allah segítsége és a győzelem, és látod, hogy az emberek seregestől csatlakoznak Allah vallásához, akkor hirdesd Allah dicsőségét és kérj tőle bocsánatot! Ő kész a kiengesztelődésre.”)

A nyugati társadalom elöregedett, nincs már hagyomány, nincsenek értékek, nincs közösség, én- és öntudat. Hiányzik a jövőkép. Azt is hozzátettük, hogy Allah irgalmazzon nekik, mert nincs más erő és hatalom, csak a magasztos nagy Allahé.

Új ismerőseim elvittek autóval egy pékségbe böreket vásárolni. A börek akkora volt, hogy alig tudtam megenni. A kékszemű fizette. Aztán elkísértek az állomásig. Jegyet váltottam. A szerbul beszélő pénztárosnak alig volt foga, talán emiatt történt meg, hogy csak minden második szavát értettem, s ennek meg is lett hamarosan a következménye. Hamar kirohantam a vágányokhoz, ám kiderült, hogy minden vonat elment, és – ráadásul – az én jegyem másnapra szólt. Úgy siettem, hogy helyben maradtam. Visszamentem a városba és kezdetem számba venni a füves területeket, hogy hol telepedjek meg éjszakára. A sínek mentén házak voltak, a kertek hátul hosszan elnyúltak. Egyik helyen láttam, hogy a kert kifut az erdő széléig, az nagyon megtetszett. Bekopogtam oda, de nem ott, hanem a szomszédban nyílt ki egy ablak, kikönyökölt rajta egy kicsi nő és megkérdezte, hogy mit akarok. Szerbül és angolul beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy mi a gondom, erre kijött az udvarára a kislányával és behívott. Egy kerti asztalkára mindjárt sós keksz, áfonyaszörp és kávé került. Aztán hamarosan megérkezett a leánytestvére és annak a férje, egy kétméteres óriás. Úgy látszik, arra felé minden férfi kosárlabda-játékos kinézetű.

Bijelo Polje a balkáni háború idején (1912)

A szerbről fokozatosan átváltottunk angolra, és lassan kezdtem alulmaradni, folyton keresgéltem a megfelelő szavakat, alulmaradtam, hiszen abban a családban mindenki nagyon jól beszélt angolul. A férfi behívott a házba, étellel-itallal kínáltak, házi joghurtot, saját sütésű kenyeret, ajvart tettek elémbe. Megmutattam nekik a munkáimat a neten, a különböző arcokat és karaktereket, amelyeket Dávid Boti barátom készített rólam az elmúlt egy-két évben, aztán szó volt a főzésről, a konyhakultúráról. Mindjárt leírtam a ház asszonyának pár receptet. Érdekes, hogy – bár keresztény család volt a szállásadóm – itt is a nyugati életstílus zsákutcáiról, a romlottságról, a tudatmódosító szerekről beszéltünk inkább, s arról a kilátástalanságról, amely a civilizáció mai fokán kezd megmutatkozni. A férfi több éven át dolgozott a skadináv-országokban, úgyhogy tisztában volt a fogyasztói társadalom nyavalyáival. Éjjel háromig folyt a beszélgetés.

A háziak puha ágyat vetettek nekem, de nem tudtam jól aludni, a török kávé megtette a hatását, s én különben sem szeretem az éjszakázást. Reggel esőre ébredtünk. Elkísértem a férfi a munkahelyére, de menet közben abba a kis étterembe mentünk be, ahol azelőtt való nap böreket ettem. Ezen a reggelen joghurtot és pitét vettünk. Ekkor mondta el nekem ez a szerb, aki vendégül látott a házában, hogy jó volt velem találkozni és beszélgetni, meg egy kis színt is vittem az életébe. A magyarokról nem tudott túl sokat, de abban biztos volt, hogy különösebben nem szereti őket, mert sok hitványságot elkövetett errefelé bő száz évvel ezelőtt a K. und K. haderő, s a lakosság még ezekre a dolgokra emlékszik. Egyébként én is örvendtem a kiváló angolsággal beszélő alkalmi ismerősnek. Kicseréltük e-mail-címeinket és a telefonszámainkat. Abban a reményben váltunk el, hogy találkozhatunk még, ha élünk. Ki tudja? Előfordulhat, mert sokszor történtek ilyen váratlan találkozások távoli országokban élő emberekkel. Az alkalmi ismeretség igen gyakran megmarad, a későbbiekben teljesedik ki, amikor más-más élethelyzetekben segítünk egymáson, ha eszünkbe jut, hogy kinek éppen mi a foglalkozása és mire van a távolból lehetősége.

Új kihívások felé

Az állomás váróterme nagyon büdös volt. Még a padoknak is olyanforma szaga volt, mint amilyen a csavargókból árad két-három hetes utcai létezés után. Nemsokára felszállhattam a vonatra, és amint elindult vélem, a csodálatos táj azonnal feledtette velem az állomási vári bűzét és mocskát. Hatalmas sziklák, a völgyekbe alázúduló patakok, gondosan ápolt legelők, hegyi tanyák váltogatták egymást az ablak négyszögében. Hegyen-völgyön, erdő, bozóton, hidakon és alagutakon zakatolt-dübörgött át velem a vonat. Közben el-elbóbiskoltam. Ha felébredtem kinéztem a csodálatos gazdagságú tájra. És álmodtam is valamit. De erről majd később…

Berecz Edgár