Zuhogó esőben érkeztem meg a városba. A muszlim fiú elvitt egészen a múzeum épületéig, de az éppen zárva volt. A város nagyon megváltozott, amióta nem jártam ott, modern és új lett, tele ízléstelen betonépülettel. A bazár környékén eltüntették az összes utcát, ledózerólták, olyan, mintha háborús övezetben járna az ember. A Lim itt nagyon haragos, igen bővizű és erős sodrású. Nem szeretnék a cókmókommal beleesni.
Prijepolje
A sok bolt között találtam kínai is, gondoltam benézek az egyikbe madárnyelven csevegni. Egy valódi kínai kislány ült a pénztárnál, holdvilág képű, mosolya olyan volt, mint egy tele rizses-edény. Próbáltam vele beszélgetni vele az anyanyelvén, de ő nem akart megszólalni. Ekkor odajött egy helybeli alkalmazott, egy másik lány, aki elég tűrhetően tudott angolul. Nagy sokára aztán a kínai is bekapcsolódott. Értettem a beszédét, visszaválaszolgatott nekem kínaiul, de egy idő után idegesített, hogy folyton rajtam nevetgélt és vihogott. Elképzelhető, hogy rossz volt a kiejtésem, esetleg nem is annyira csapnivaló, csak nagyon távol állt tőle az a kínai „tájszólás”, amelyet én használok…
Zuhogó esőben indultam szállást keresni. A Lim partján csatangoltam, és éreztem a talpam alatt, hogy a Maros nagyságú folyó milyen marósan, haragosan tépdeli a partot. Régi barátom, az előttem itt állomásozó Tömörkény is sebes, tajtékzó folyóként emlegeti. Bizonyára, a Lim semmit sem változott, s ekkor a sok eső miatt még haragosabbnak bizonyult. Egy ideig arra gondoltam, hogy egy közeli híd alatt verek tanyát, de aztán figyelmes lettem a parton egy lábakon álló házikóra. Valami meterológiai vagy vízügyi mérőállomás lehetett. Ennek az alkalmatosságnak a lábai közé húzódtam be, arra a pár négyzetméternyi helyre, amely száraz volt, s ahol a sátram éppen elfért. Egy nagy kóró csonkja ugyan kiszúrta a sátram alját, de legalább száraz helyen voltam, s ez vigasztalt. A vacsorám hal, hagyma, uborka, paprika és alma volt… Éjszakára nagy vihar kerekedett, erős szél fújt és több zápor is végigcsapkodta a tájat és eléggé lehült a levegő, de én annak örvendeztem, hogy mindezt szárazon vészelhetem át.
A táborhelyemtől nem messze voltak a magyar bakák kaszárnyáinak omladozó maradványai. Egy jugoszláv partizán-emlékmű öleli körül a romokat. Tömörkény ezt írja: „A tábor egy nagy hegy aljában állott a Lim-parton, néhány barakk fából építve, furfangos lőrésekkel, hogy azokon át, aki akar, lövöldözhessen. Egy hosszú istálló az öszvéreknek, egy kőház a beteg katonáknak, egy másik kőház a maródi lovaknak.”
A Limen át vezető híd, a szultán hídja is alaposan megváltozott, már nem az az ócska szedett-vedett és gerendákkal és deszkákkal toldozott-foltozott, mint Tömörkény idejében. Erről ezt jegyzi fel az egykori baka: „Volt a Lim vizén keresztül egy híd, néven nevezve: török híd. A Lim bal oldalán volt a mi táborunk, a Limen túl, olyanforma kerülővel, mintha a Margit-hídról menne a Várba az ember: a város Prijepolje. A hínak gyönyörű kőpillérjei vannak, mind a két parton, óriási, faragott kövekből rakva, a folyóban álló lábai pedig fagerendákból valók, ami igen merész építészeti megoldás. A vízben nyugvó gerendákra keresztbe ismét gerendák jöttek, ezek már négyszögletesre faragva, de semmiképpen meg nem erősítve.”
A novi pazari mellett teljesen eltörpül a prijepoljei múzeum. Egy kosárlabdás teremmel kezdődött, aztán egy török szoba és egy szerb előtér régi használati tárgyakkal és vékonyka néprajzi kiállítással. A legértékesebb – legalábbis számomra – a régi fotókiállítás volt, hiszen végre én megnézhettem, hogy milyen volt a város bő egy évszázaddal ezelőtt. Beazonosítottam a császári és királyi csapatok táborát, egy régi fotográfián pedig a Tömörkény István által leírt hidat, egy másikon a vámot csodálhattam meg az akkor Sarampov-negyednek nevezett városrészben.
Ismét Tömörkény írását lapoztam fel: „A mecset mellett van keresztül verve a Limen egy ódon híd. Famunka az egész. Reves, régi törzsek egymásba róva, merész ívekben hidalják át a folyót. A túlsó oldalon áll a Brückenthurm, egy rendkívüli érdekes hely. A hídnak két felén, akárcsak a szegedi hídnak két oldalán a vámházaknál, egymással szemközt állja a posztot a szegedi magyar baka és a török katona.” Máshol ezt írja: „Volt a Limen egy rozoga hí (ugyan, mint a képeslapok fényképeiből látom, most is ott van), annak a túlsó végén állott két torony. Felül folyosóval voltak összekötve. Az egyik torony előtt állott a magyar őrség, a másikelőtt a török őrség. Így álltak a földszinten, egymással szemközt, igen szigorú formaságok között, fent azonban a torony folyosóján átjárhattak egymáshoz kártyázni.” A régi török híd melletti dzsámi ma is megvan, egy másik meg a múzeum épülete mellett…
Össze-vissza mászkáltam a városban, találkoztam egy másik kínai lánnyal, ezt is megszólítottam, de vajmi kevés sikerrel, mert olyan képet vágott, mintha a Holdra vezető útról kérdezősködtem volna. Közben ismét eleredt az eső, úgyhogy a megázás elől és a jelentkező éhség miatt egy kisvendéglőbe menekültem. Az ár- és étlapjuk ki volt akasztva a bejárati ajtóra, úgyhogy láttam mindjárt, hogy nem egy drága hely, hiszen, ami máshol 100 dinárba került, azt ott 70-80 körüli árszinten tüntették fel. Rendeltem a tulajtól mindjárt egy levest és egy gulást.
Kihozta nekem hamarosan az első fogást, de a gulást, azt hatalmas adag káposztasalával, makarónival és kenyérrel. Akkora adag volt, hogy alig tudtam bevágni. Amikor fizetésre került a sor, nem akart semmit sem elvenni, mondván, hogy úton vagyok, és muszlim vagyok én is… Hála legyen Allahnak, aki kinyújtotta felém adományozó kezét!
Elindultam az állomás felé. Menet közben egy ismeretlen szalámmal köszöntött, és jött velem, s közben azt panaszolta, hogy munkanélküli kéményseprő, hogy nincsen munkája. Elég jól beszélt angolul.
Prijepoljében a busz- és a vonatállomás egyazon épületben, közvetlenül egymás szomszédságában található. Pribojba szerettem volna eljutni, de nem tudtam eldönteni, hogy busszal vagy vonattal utazzam. Buszjárat csak egy óra múlva indult, úgyhogy az olcsóbb és hamarább induló vonatot választottam. Mielőtt felültem volna, a kéményseprő még egyszer odajött hozzám, és nagy sóhajtozások közepette kért egy kis pénzt, hogy vásároljon valamit a gyermekeinek. Meglepett ezzel a kéréssel, mert utazóként arra gondoltam, hogy hiába adok a magaméból, akkor én is bármikor megszorulhatok, s még elég hosszú út áll előttem, végül – salamoni döntéssel – elkértem a címét és megígértem neki, hogy otthonról küldök majd neki, amikor hazajutok.
Az indulás előtti utolsó pillanatban még maradt annyi időm, hogy betérjek az állomás budijába. Amikor lehúztam a vizet olyan erővel zúdult le és csapkodta körül a két beton csizmatalpat, amelyen álltam, mintha a Limet vezették volna be a WC-tartályba. Aztán egy régi, kommunista időkből származó vonatra szálltam, amely olyan lepusztult kopott állapotúnak bizonyult, hogy annál ócskábbat már el sem tudtam volna képzelni.
Berecz Edgár