Ebben a faluban láttam egy bezárt katolikus templomot. Egy út melletti feszületen azt írta: Gestiftet von Mathias Klencz u. Nicolaus Klencz 1888, Erneuert 1907. Az egykori papilakban cigányok laktak. Bekopogtam. Egy csodálatos szépségű cigány nő nyitott ajtót.Obrovac a település neve, magyarul Boróc, németül Oberdorf. Dalmáciai telepesek alapították 1308-ban. A községgel azonos nevet visel ma is az a tengerparti város, ahonnan az alapítók érkeztek 1308-ban. A szerbek mellé dunai svábokat hozott aztán a bécsi kormányzat ide a törökök kiűzése után, akik két generáció múltán többségbe kerültek. A múlt század elején a 3105 lakosból 1985 volt német anyanyelvű. A magyarok részaránya itt soha nem volt túl jelentős. Tudtam, hogy mindössze négy vagy öt magyar család lehet a településen, úgyhogy mindjárt szerbül kezdtem kérdezősködni, de a nő pár mondat után észrevette, hogy külföldi vagyok, és sejtett valamit, mert magyarra váltott. Előkerült a férje is, egy nagyjából velem egykorú férfi. Török kávéval, kólával kínáltak. Szép rend és tisztaság fogadott a cigány ízlés szerint berendezett két szobában. Voltak szentképek is a templomból, meg egy szép feszület. Magyarul, szerbül és cigányul beszélgettünk, igaz, nekem a romanesz egy kicsit dadogósra sikeredett. A házban láttam mosógépet, televíziót, számítógépet. Beszélgettünk mindenféléről, még a házasságtörésről is. Azt mondta a vendéglátóm, hogy a cigány férj megöli a félrelépő feleséget. A börtön inkább elviselhető, mint az a tudat, hogy felszarvazott férjként kelljen élnie. Ez nagyon helyes. A kurválkodó feleségek megérdemlik a halált. Ha nem megy a házasélet, ha nem talál a szó és egyéb a felek között, akkor inkább váljon el, de a dolgozó férj megcsalása megbocsáthatatlan… Egy nő sem ér meg 20 év börtönt… Ha egy gyöngyházfényű gomb leszakad, helyébe ezer akad… Megittam a kávét és elbúcsúztam. Nagyon megtetszettek nekik a gyűrűim, de szó sem eshetett arról, hogy eladjam őket. Kurdisztáni emlékek fűződnek a gyűrűimhez.
Jó sok gyaloglás után egy autó végre felvett és a sofőr volt annyira kedves, hogy elvitt egészen a horvát határig. A határon és a nagy hídon gyalog keltem át. A horvát határőrök minden holmimat, az ingeimet, gatyáimat átvizsgálták, a könyveimet és a füzeteimet átlapozták. Amikor végre elengedtek, a túloldalon elmentem az első házakig, kibontottam a hálózsákomat és a sátramat, kiterítettem őket a napra. Az volt a gond, hogy a sátor túl szűk és túl rövid volt ahhoz, hogy a csomagjaim is beférjenek. Megfordult a fejemben, hogy az eső elől legközelebb egy fa alá menekülök. De mi lesz akkor, ha rám dől az egész fa? Vagy ágyazzak valami romos bástyába? Ott meg a kövek és a téglák potyoghatnak a fejemre…
Visszatértem az Európai Unióba. Az alapos vám- és útlevélvizsgálaton túl semmi különlegeset nem éreztem és nem tapasztaltam. A határtól elég sokat kellett gyalogolnom az első városig, de megérte.
Újlak (Ilok)
Óriási falak meredeztek előttem. Innen leesni is nehéz lehetett, nemhogy megmászni. Körbejártam a falakat kívülről-belülről. Mindenütt javítottak valamit. A hamam úgy nézett ki, mint egy egérrágta mogyorótorta, de mégis nekifogtak helyreállítani. A várban épületeket, templomot és iskolát találtam. A múzeum épülete előtt két nagy, öreg ágyú ásított a látogatóra. Egy türbe is árválkodott az udvaron, hogy kié, azt nem lehet tudni, mert a horvátok kihánytak belőle mindent. A templom mögött gyermekekkel találkoztam, akik buzgón szedték a cseresznyét egy fáról. Én is társultam és alaposan belakmároztam.
Közben angolra tanítottam a gyermekeket. Ebben a vártemplomban temették el Kapisztrán Jánost, Hunyadi fegyverbarátját. A múzeumba beengedtek, de sem eurót, sem dinárt nem akartak elfogadni. Mondtam a kisasszonynak, hogy elmegyek pénzt váltani, nehogy bezárjon, mert én csak a török szobára vagyok kíváncsi. Hallgatott, majd intett, hogy surranjak be jegy nélkül. Csak úgy.
Palánka (Bačka Palanka)
Egy üzletben joghurtot vettem. Olyan volt, mint a tejfel, kanállal kellett megennem. A szerbeknél rászoktam a lepénykenyérre és a falusi almára. Ez a Bačka Palanka egy olyan nagy falu, ahol még jelzőlámpa is van. Megnéztem a piacot a sok gúlába rakott zöldséggel és gyümölccsel, pénzt váltottam és az utolsó pillanatban felszálltam az éppen induló autóbuszra. Amint elindultunk, egy nő rágyújtott. Én sokfelé jártam, de azért ilyent igen ritkán tapasztaltam. Arra gondoltam, hogy ezt a cigarettát passzív dohányosként elviselem, de amennyiben ismét dohányzással próbálkozik, akkor nekünk sok bajunk lesz egymással az úton. Elég jó sebességgel mentünk. A nő másodszor már nem gyújtott rá. Utazásom következő állomása, Zimony felé igyekeztem.
Berecz Edgár