Törökök útján a Balkánon (1.)

A Jakovali Hasszan dzsámi minaretje

Berecz Edgárt nem kell különösebben bemutatni a Székelyhon olvasóinak, hiszen azok közül, akik a Székelyföldön élnek sokan ismerhetik, gyakran találkozhattak korábbi úti élményekről szóló beszámolóival és recepteket tartalmazó könyveivel. Mi magunk is szóltunk egy-két merészebb projektjéről, amelyet egymagában, illetve jó barátjával, az ismert fotóssal, Dávid Botonddal követett el.

Ez alkalommal egy tartósabb együttlétre invitáljuk a kedves olvasót… Berecz a közelmúltban a törökök nyomába szegődött a Balkánon. Úti élményeiről egy hosszabb sorozatban – feltételezhetően legalább harminc epizódban – számol majd be az őt követőknek. Naplójegyzetek, fotók és az emlékezetben megőrzött benyomások alapján igyekszünk rekonstruálni az utazást, olyan formában, hogy az élvezhető legyen ebben a felgyorsult korban, amikor bárhová eljuthatunk, csak éppen nem biztos soha, hogy meglátjuk-e a látszat mögött a lényeget?

A Szerk.

Magyar-szerb-horvát-koszovói-montenegrói útijegyzetek

(Előszó helyett)

És most hadd kezdődjön a mese és elbeszélés, vágjunk bele már a legelején a velejébe, hogy megtudjuk, miért is volt ez az utazás, miért határoztam úgy, hogy ismét útra kelek és nekivágok az ismeretlennek.

Sokan kérdezték már – régebb és mostanában is –, hogy mi indított el engem a világba, hogyan is kezdődött ez az egész “világutazósdi”. Ha visszagondolok a kezdetekre, talán gyermekkoromtól számítható, mert engem már nyolcévesen ráneveltek az egyedül buszozásra, vonatozásra, de még azelőtt is hurcoltak ide-oda, szóval korán megtanultam bámulni a hajas-szakállas, csöves-hátizsákos, sátras utazókat, akik még akkor is a földre telepedtek, ha volt szabad pad a közelben. Később meg a külföldi turisták körül ólálkodtam, nézegettem a felszerelésüket és próbáltam ellesni valamit a nyelvükből. Idegesített, hogy nem tudok velük szót érteni. Olyan volt ez, mint amikor a csikós fia áhítattal simogatja a német autóját és sofőr szeretne lenni…

Berecz Edgár "civilben"

Valahogy nálam is így kezdődött, pedig sokáig azt sem tudtam, milyen alkatrészei vannak egy sátornak, miként kell becsomagolni egy hátizsákot. Aztán kilenc éves koromban jött egy nagyon erős impulzus a szomszédból, ugyanis a szomszéd számtalanszor megígérte, hogy elvisz a Retyezátba, de mindig csak az ígérettel maradtam. Mindig felcsigázta az érdeklődésemet, valahányszor mesélt a túrázásról a hegyekben, a nagy gombászásokról, a gyógynövénygyűjtésről és az erdei élet örömeiről. Aztán megint ígérgetett, de valahogy mégsem lett semmi ebből a dologból. Ekkor döntöttem úgy, hogy én bizony nem várok senkire és semmire, én nekivágok, egyedül is megcsinálom, amit akarok, úgy megyek el, ahogy lehet, szegényesen, szerény pénzalappal, de mindent megnézek, amire kíváncsi vagyok. Időközben eljutottam 38 országba, még Romániát is alaposan kiveséztem, de mondanom sem kell, a Retyezátba azóta sem jutottam el, és már nem is kívánok eljutni. Nem érdekel a hegyi túra, a gombászás, a gyógynövénygyűjtés, sem az erdei élet. Harminchárom évesen ismertem meg a sátrat, inkább aludtam pokrócba burkolózva a kövek között, elhagyott házakban vagy lépcsőházakban. Szóval valahogy így kezdődött, és ez most „ilyen és ekkora”.

Bár gyermekkoromban nagy dolog volt, és sokszor elnéztem, hogyan „menőznek” a nagyok, ha volt egy rossz Trabantjuk vagy Daciájuk, rongyos sátruk, agyonfoltozott gumimatracuk, rozsdás hegymászó-felszerelésük, máris felnéztem rájuk, és szóhoz sem tudtam jutni, ha mentek a Párengre vagy a Hargitára. De azt is láttam, hogy ilyen tábor, olyan tábor, egymást érik a tivornyák a tábortüzek mellett, hajnalig tart a gitáros részegeskedés és mások feleségének hajkurászása. A gyomrom is felfordult, undorom lett és tart ma is. Nem akartam ilyen lenni, nem akartam ezt követni, hasonlóvá válni, feszíteni a kacsaúsztatókban. Megelégedni a kenyérmorzsákkal és a maradék csokoládéval. Én valami másra vágytam, valami egzotikusra és fűszeresre, engem nem vonzott ez a kopott farmeres, lompos hajú, nagy-szakállas világ, a nyúzott pulóver és a széttaposott bakancs. Nem érdekelt a táborozás, a tűz melletti nagy zabálások és vedelések, s a gitáros gajdolás és a kirándulós részeg csendélet még annyira sem. Úgy éreztem, mindezek engem nem elégítenek ki, még a tényleges birkaturizmus sem, amikor lótsz-futsz egész nap, szívod mások istállószagát, taposod le az idegenvezető papucsát, pisilni is akkor mész, amikor a többiek, és azt bámulod kiguvadt szemekkel, amit megmutatnak neked.

Régebben is voltak kalandos kedvű, magányos utazók, akik nem féltek 5 dollárral a zsebükben és pár konzervvel nekivágni az ismeretlennek, mert kíváncsiak voltak a világ csodáira, a kisemberek életére, a mindennapok forgatagára. Ilyen kalandos világutazó szerettem volna lenni gyermekként, ezek az emberek voltak a példaképeim. És íme: 38 évesen immár túl vagyok sok árkon-tücskön-bokron és töretlen életkedvvel törtetek új célok és kihívások iránt. Mert a cél: állandóan mozgásban lenni, csiszolódni, mert a természet is folytonos mozgásban van. Az esős, borús időt mindig felváltja a derű. Az ember élete is ilyen. Nem szabad folyton egy helyben ülnünk. Találkozni kell új emberekkel, neki kell vágni az ismeretlennek, hogy ne féljünk többé a távolságtól és a váratlan helyzetektől, az idegen népektől és a számunkra nehezen érthető kultúráktól. Sokaknak gyomoridege van, ha utaznia kell, izzad, nem tud enni és aludni, én épp ellenkezőleg: ilyenkor szárnyalok igazán, az utazásban bontakozom ki és élvezem a szabadságot. Úgyhogy jó hangulatban, örömmel vágtam neki ennek az útnak.

Székelyudvarhely

A felszerelés összegyűjtése gyerekjáték volt, de azért – s nemcsak a gyengébb utazók – kedvéért, mellékelem a listát arról, hogy mit tartalmazott a csomagom: kommunista hátizsák, kommunista oldaltáska térképeknek, zöld, légiós ruhás-zsák, izolír, sátor, hálózsák, hús- és halkonzervek, kenyér, mazsola, füge, datolya, kés, villa, kanál, írószer, kukoricakonzerv, pakisztáni ing és “salvar”, szendvicsek, 1 nadrág, 3 ing, 3 alsógatya, 3 zokni, 1 pulóver, 1 orosz pufajka-kabát, víz, 1 esőkabát, gyertya, gyufa, elemek, szappan, 2 törülköző, fényképezőgép, 2 füzet, kheki nadrág, sokzsebes mellény, imaszőnyeg, 100 euró, 100 USD, 300 RON.

A felszerelés egy része

A pécsi buszon jó helyet kaptam, épp a hűtővel és a szemetesládával szemben, a lábam fel is tehettem a ládára, s rendesen kinyújtózkodhattam, amikor akartam. Az útra csomagolt vajas és mézes kenyerek nagyon jól fogytak hagymával és retekkel. Bár azt mondják, hogy az utazásokra kizárólag foghagymás fasírtot, zsírban eltett kolbászt vagy rántott csirkét érdemes pakolni, hadd szimatoljanak az útitársak… De ebben a buszban nem jóféle útitársak ültek, csupa 50-es nő és fiatal leányka. Semmiféle fasírt, sem fokhagymás hús és csirkeillat, de a csipszes-zacskók recsegése és a rágógumi-hólyagok pukkantgatása, meg az olcsó “tápos szendvics” jelezte, hogy másfajta ízlésvilággal van dolgunk… Nem volt göcögve nevetgélő, anekdotákat mesélő bácsika, kotnyeleskedő vénasszony, gyermeket dajkáló nagypapa, recepteket csereberélő háziasszony sem. Ebben a buszban senki nem ismerkedett a másikkal, senki nem volt kíváncsi az esetleg felbukkanó élettörténetekre. Hej-haj! Bizony, tápos időket járunk! A legfájdalmasabb az volt, hogy a sofőr “jól” válogatott régi magyar slágerekkel bombázta a légteret. Zoltán Erika, Neoton Família és hasonlók. Én még életemben ennyi gyenge zenét egy adagban nem hallottam. Egész végig két gombot nyomogattak, előre és hátra tekergették a CD-t, a magnót, az mp3-as lejátszót vagy a fene tudja mit, egy suta szöveget ismételgettek folyvást és ennyi. Buta, semmitmondó dalszövegek, még csak rímek sem voltak bennük. Később jött ráadásnak a „tizenhat tonna fekete szén” és a „repül a bálna”. Ez igen! Ez a két dal világbajnokságot nyerhetne a buta dalszövegek versenyén! A fülembe vattát tettem, hogy ne kelljen hallgatnom. Ez a zene olyan volt, mint amikor valaki olcsó pálinkát kever sörrel. Közben megettem az elemózsiámat, éjjelre a rádió is elcsendesedett…

A Jakovali Hasszan dzsámi a XIX. század végén (metszet)

Az utazás első igazi állomása Pécs lesz. Az ottani élményekről a beszámoló következő részében, a 2. fejezetben olvashatunk.

Berecz Edgár


“Törökök útján a Balkánon (1.)” bejegyzéshez 2 hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.