Vajon mi is ez a törékeny(ség), amiről beszélnek itt az előadók? Vélhetően arról, ami mindannyiunk sajátossága, ami természetes adottságunk. Nagyszerűek, erősek, vágyakozók is vagyunk. De ugyanakkor földhözragadtak, gyengék és esendők. Gyarlók. Ebbe a törékenység is belefoglalandó.
Szóval saját dolgainkról „esett a mozgás” az előadáson. Nem hangzik el túl sok szöveg, s nagyon kell, kellett volna koncentrálni, hogy valami megmaradjon. Stúdiótérben ültünk, nagyon közel a szereplőkhöz, mégsem lehetett mindent érteni. Nem az akusztika vagy a hangosítás, inkább a dikció hagyott kívánnivalót maga mögött, hogy pongyola nyelvi sablonnal fogalmazzunk – de ez itt most kiválóan érthető és dekódolható –, úgyhogy nagyjából egyetlen összetett (torz) mondat maradt meg az emlékezetünkben: „nem mutathatom az arcomat, mert akkor mi marad nekem?”
Vélhetően csak azért rögzült így, mert egy estével korábban láttuk a MaszkUra című produkciót, ahol arcokról, az igazi rejtegetéséről, az alakoskodásról táncolt egy másik társaság. Még mindig annak hatása alatt lehettünk, és arcokat lestünk, de úgy, hogy mindenik elé maszkokat képzeltünk, sőt érzéki csalódásainkban akár úgy is járhattunk, hogy arcot látunk, amely mögött tulajdonképpen az „igazi maszk” található. Inkább azokat a mozgás-metaforasorokat követtük, amelyeket a hat szereplő – négy férfi és két nő – révén láthattunk a közelünkben. Olykor három, de folyamatosan két helyszínen/síkon/színpadrészen futott a „cselekmény”. Majdhogynem természetes, ahogyan ez a mozgásszínház formanyelvét használó kis társulat – tulajdonképpen egy 2005-ben végzett osztály java – minden egyes tagja teljes lényével, s a mozdulat révén próbálja „kimondani” a maximumot. Ráadásul: a mozgás fel nem hangosítható, csupán a fényeffektusok világíthatnak meg, emelhetnek ki egy-egy mozdulatot. A lendület akkorra amekkora. A mozdulatlanság is olyan. Tényleg olyan. Szobormerev. De van benne szépség, és fontos az – a törékeny! – összhang, amely nélkül nem tartható fenn ama állapot.
Aztán mintha úgy mozdultak volna folyton, hogy a legnehezebb megoldást választhassák. Már-már nekünk is fájóan sokat álltak – tulajdonképpen nem álltak: inkább tartózkodtak – és tangóztak a felfordított poharakon. Horrorisztikus volt a fejeken való lépkedés is. A szerep- és partnercsere olykor mintha azt jelezte volna, hogy sosem tudhatjuk, mire jutunk a vágyak után, s jó-e az állapot? Talán nem is tartós. Viszonylagos. Labilis. Törékenyek a vélt egyensúly-helyzetek. A záró jelenetsorban – mint sodródó jégtábla – tovaúszik a díszlet pódium-fedele, és alant a hullámok üveggé dermedt habja csillan: megannyi felfordított pohár. Ekkor jutnak szerephez a madzagon függő kődarabok, amelyeket szép sorban, lassan, de elszántan mind a hat szereplő kezelni kezd. Egy, kettő, három, majd négy követ lóbálnak, jobbra, balra, előre, hátra. Mint megannyi Damoklész-szablya, úgy fenyegetnek a jég-üveg felett. Kár nem esik. Nem törik-szakad semmi. Látszólag! A záró-képben aztán hirtelen kimerevednek. És úgy maradnak egy viszonylagosnak sem nevezhető majdnem-egyensúly helyzetben. Nem tudni, hogy bábuk-e valaki kezében? Mint ahogyan mi sem, hiszen nem vagyunk különbek, amíg élünk, minket is ilyen ön-gerjesztett mazsoretteknek látnak mások, ha jobban idefigyelnek a helyre, ahol élünk.
Simó Márton
Törékeny
Rendező: Goda Gábor m. v.
Zeneszerző: Orbán Ferenc
Díszlet- és jelmeztervező: Bagoly Zsuzsanna
Szereplők: Bajkó László, Dávid Attila Péter, Fehérvári Péter, Nagy Eszter, Nagy Attila, Polgár Emília, Szekrényes László.
www.m-studio.ro