Tartuffe, meg a keresztje

Jelenet az előadásból

Az előadás elején Orgon vállán egy hatalmas kereszttel érkezik a színre. A néző sejtheti, hogy az itt komikusan ható instrumentumnak komolyabb szerepe is lesz majd, mint az, hogy Orgon párizsi lakásának falára szerelve színházi díszletelemként pompázzon. Azt hihetjük e súlyos vallási rekvizitum majd a szenteskedés eszköze lesz, hiszen Moliere Tartuffe-jében mi más is lehetne. De nem az lesz. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának Tartuffe előadása nem kifejezetten vallási, és társadalmi kérdéseket vizsgál, úgy tűnik, a rendezőt ezeknél jobban érdeklik az interperszonális kapcsolatok, és izgalmasabbnak tartja csoportlélektani problémákkal szembesíteni a nézőt.

A színpadkép képzőművészeti alkotás a színészek játéka szobor-plasztikus és cizellált, az előadás merész, befejezése meghökkentő (valószínűleg megosztó is), az előadás végén a közönség a tetszésnyilvánítás és a megilletődöttség között vacillálhat. Az előadás egyik érdekessége, hogy Molière klasszikusát dupla szereposztásban rendezte meg Keresztes. Ezúttal kétféle Tartuffe dob kavicsot a párizsi polgár család látszólag nyugodt állóvizébe, s más-más attitűddel katalizál itt (végzetes) konfliktusokat.

Tartuffe, e talányos figura, a mindenéből kifosztott, másoknak adományokat gyűjtő „szent ember”, életelőzményeit csak homályos, verbális emlegetések által ismerteti meg velünk Molière mester. Hősünk álnokságát a rendezők általában eleve elrendeltnek mutatják be, képmutatásának bizonyítékát legtöbbször a nagyjelenet asztalára „tálalják fel”. Keresztes Attila ellene dolgozik ennek a felfogásnak, nála a címszereplő nem zsigeri szemforgató, nem álnok képmutató, aki Orgon feleségére és vagyonára spekulál. Ez a Tartuffe komoly küzdelmet folytat önmagával, férfias érzelmeivel, érzékeivel miközben sorsszerűen sodródik. Mikor rádöbben, hogy álnokul csapdába csalták, szinte érthetően áll bosszút a cselszövőkön. Mindez két árnyalatban történik meg, hiszen két merőben más alkatú színész abszolválja a rendező szándékát.

László Csaba, mikor színre lép, mintha Aljosa szerepét folytatná a Karamazovokból. Tépelődő, moralizáló, gátlásos, identitásában bizonytalan figura. Elhisszük neki, hogy őszintén szerelmes jótevőjének feleségébe, és hogy komoly bűntudat gyötri emiatt. Később baleknek látjuk őt, és sajnáljuk kicsit, mikor érzelmeit őszintén bevallja Elmirának, és az visszautasítja közeledését. László Csaba alakítása már-már majdnem megható, megértjük, mikor elégtételt vesz az érzelmeivel játszadozó asszonyon, aki álnokul csapdába csalta. Bokor Barna Tartuffe-je titokzatosabb, befelé dolgozó rejtélyes figura, nem vagyunk tisztába vele, valójában őszinte- e, vagy csak küzd azzal, hogy legalább magához az legyen. Az aszketizmus védelmi rendszerébe vonult jóképű vonzó férfit látunk, aki visszafojtja magába vágyait, s mikor ezeknek mégis utat enged, kiderül, hogy cudarul megvezették. Innentől lesz sértett és bosszúszomjas. S míg a leleplezés után László Csaba Tartuffe-je összeomlik és az aljasságba – hogy Orgont mindenéből kifossza – a kétségbeesés és a szégyen kergeti, addig Bokor Tartuffe-jét úgy tűnik, a férfigyűlölet motiválja.

Keresztes tudja, hogy erős Orgon nélkül, nincs jó Tartuffe (nyilván ezért is hívja meg Kolozsvárról Bíró Józsefet, a kiváló színészt), valójában övé a főszerep. Az autokrata, a társadalom által szentesített „főnöké”, aki családját megkérdőjelezhetetlenül uralja. Az alattvaló családtagok félelemből, megalkuvásból együttműködést színlelnek vele, de szeretetüket és bizalmukat udvartartójuk már rég eljátszotta. Gyermekei pláne nem hálásak a mindent helyettük eldöntő apjuknak. A magányossá vált Orgon-félék bizony sokszor a családon kívül keresnek gondoskodásra szoruló alanyokat, akiktől aztán az önbecsülésükhöz szükséges hálát bezsebelhetik.

Jelenet az előadásból

Bíró nagyformátumú színészként hozza a kisszerű hatalmaskodót. A megtévedt apának a darab végén még azt is elhisszük, hogy egy perc alatt belátja végzetes melléfogását. A született, zsigeri autokraták ritkán viselkednek így, viszont Bíró Orgonja nagyon is magában hordozza a gyermeki bizonytalanságot, hiszen kiderül: ő még mindig az anyukája kisfia. (Tartuffe-t is Pernellené ajánlására hozta a házába.) A profi alakítást látvány élmény is erősíti. A feketére hangolt színpadi háttérben (styling és jelmez:Bianca, Imelda Jeremias),egyre inkább feltűnnek Orgon emberi gyengeségének vizuális jelei. A mezítelen lábfejek, a kigombolt ingből kivilágló mellkas látványa kiszolgáltatottságot, sebezhetőséget sugall és egy idő után ezek a kontrasztok felülírják a Mephisto-maszk fenyegető fehérségét. Boros Csaba háttérben poentírozott zenéje pedig érzékenyen követi és illusztrálja Orgon (és persze a többiek) egyre feszültebb lelkiállapotát.

Gecse Ramóna ördögi-őrangyal Dorine-t alakít. Amellett, hogy bravúrosan pörgeti a Petri György rafinált műfordításának szavait, dinamikus játékával egy őszinte magatartást hitelesít. Ebben a képmutató, manipulált családban ő az egyetlen szabad ember. A rendező kiválóan épít a színésznő testi adottságaira is, főként abban az intermezzóban, amikor fekete alsóneműben, fején piros világító ördögszarvacskákkal küldi őt színre, a nagyjelenet előtti terepet berendezni.

Varga Andrea megkeményített szívvel, mértéktartó eleganciával alakítja Elmirát. Sugárzóan szép, fiatal teremtés mégis (környezetéből kirívó piros csíkos kosztümje ellenére is), lemondóan fagyos ridegséget közvetít környezetének. A megkeseredett, elhanyagolt, sértett feleség alakját formálja, aki végső kétségbeesésében bizonyítékként dobja be magát Tartuffe leleplezéséhez, és aki aztán megtörten és megalázottan veszít a kényszerű cselszövős játszmában. Bartha László Zsolt különös Damist formál. Láthatóan az ő személyiségén hagyott leginkább nyomot Orgon hatalmaskodása. A fiú dadogni kezd, a sarokba húzódik, ha apját érzi közeledni, kezét az arca elé tartja, mintha ütéstől félne. A szeretethiányosokra jellemzően, mint egy kiskutya mindenkihez odabújik, Bartha finoman árnyalt játéka egyszerre megható és mosolyra késztető.

Biluska Annamária Pernellenéje telitalálat. (Milyen jó, ha egy színház meg tudja őrizni az élete delén már túljutott művészeit! És milyen jó, ha találnak nekik pofoncsapó szerepeket! ) Biluska ezúttal egy valódi magma mátert dominál a színpadra. Orgon szinte ugyanúgy lebénul, ha a mama színre lép, mint Damis, ha apját meglátja. Korpos Andrást a nagyasszony szolgálóját szoknyába bújtatta a rendező, a bőröndökkel bajlódó és a beszakadt körme miatt bosszankodó „leány”, varjú-fekete ruhája ellenére is üde színfoltja az előadásnak. Kádár Noémi törékeny és riadt figurát formál Mariane szerepéből olyat, aki Orgonnal szemben nem képes érdekeit érvényesíteni. Az ifjú színésznő játéka megindító, mikor szerepe szerint egy családi ebédnél kétségbeesetten könyörög apjának, engedje meg, hogy hitveséül szerelmét, Valért választhassa, ne kényszerítse őt arra, hogy Tartuffe felesége legyen. Valért Csiki Szabolcs alakítja, akinek csupán egy rövid szerelmi pörlekedésben van alkalma felmutatni őszinte fájdalmát. Az ifjú hősszerelmes itt inkább csak oka és eszköze Mariane és Orgon konfliktusának. Az előadás humorforrása most is Galló Ernő, aki, mint lojális úr pink-fényektől övezve görkorcsolyán érkezik Orgon házát és ingóságait lefoglalni. Keringőzik kicsit, majd egy dupla leszúrt rittberger után dermedten tűri, hogy a háziak válogatott szitkokat szórjanak reá. Tudatosan válogatott szitkok ezek, pontosan citált jelzők egy valós újságcikkből, melyeket nemrég egy színikritika aggatott a népszerű művészre (íme, egy színpadon elsülő aprócska játék-fegyver a média- nagyképűség ágyújával szemben). A jelenet hatásos, igaz kicsit nehéz utána visszatalálni a végkifejletbe. A Moliere által kissé ügyetlenül összecsapott utolsó etap kellemes meglepetéssel szolgál. A rutinos néző úgy számít, most jön a banális „ládika ügy” lezárása, a király felmentő megbocsátása és már meg is van a happy end. Orgon megszabadul egy évek óta ránehezedő titoktól, a vagyonát is visszakapja, és helyette Tartuffe vonul börtönbe.

De nem ez jön. Sokkal érdekesebb dolog következik: a színre érkezik a király „pr-szakembere”, aki miután röviden közli Orgon örvendetes felmentését hosszan és hatásos retorikával mikrofonba monologizálja, mintegy a fülekbe vési a legfontosabb üzenetet. Azt hogy: lám-lám, a király milyen kegyes és nagylelkű és, hogy milyen jó is annak, aki egy olyan országban élhet, ahol ilyen jó és igazságos király uralkodik (akár egy magyar népmesében). Varga Balázs gyöngyszemet gurít az előadás végére, amikor kellő nyájassággal és talpnyalói buzgósággal, ám a lojalitásból mégis a nézőre „kikacsintva” leközvetíti a hatalom nyájas-nyálas üzenetét. A család pedig mindezt a megejtően szép gyertyafényes színpadképben hallgatja ájult alázattal. Remek, szellemes, áthallásos, szarkasztikusra fricskázott befejezés. Így gondolta a nézőtéren ülve e sorok írója, de tévedett, mert nem ez lett a finálé.

Keresztes kereszttel kezdte a produkciót s úgy látszik azzal is akarta bevégezni. A rendező Molière művét egy sajátos „keresztjelenettel” megtoldotta. Kétségtelenül hatásosan. De hogy vajon miért éppen úgy ahogyan, az legyen a művész rendezői szent joga és titka.

Pacsika Emília