Szeretni kell ezt a népet

Id. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót

Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk. 

Hegyi István emlékére (1914-2004)

Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is.

Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba.

Németh László A minőség forradalma című könyvének eredeti címlapja

A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát.

Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható –  szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett.  Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban  A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért.

Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás!

Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel.

Komoróczy György

Konfirmációs csoportkép 1977-ből.

Beszámoló Dél-Erdély öt esztendejéről 1940-1945

– események, tapasztalatok, „gyertya-fények”

Id. Hegyi István (Petek, 1914. szeptember 7. – Székelyudvarhely, 2004. december 23.) fiatal lelkészként Petekben szolgált. A „kicsi magyar világban” az országhatár mintegy száz méternyire húzódott attól a háztól, amelyben laktak. Petek Romániánál maradt. Ő soha nem lépte át az akkori román-magyar határt. Tisztában volt azzal, hogy akár ideiglenes ez az állapot, akár nem, a szolgálati helyén kell maradnia.

Felmerült a kérdés – mondotta egy előadásában id. Hegyi István –, hogy jó lenne ismertetni a Dél-Erdélyben 1940-1945 közötti években a minket érintő eseményeket. Ezzel kapcsolatosan egyfelől arra gondoltam, hogy még az ott élők emlékezetét is elhomályosította „forgó-szeles” történelmünk, s mivel akkortájt nem álltak rendelkezésemre írott források, friss dokumentumok, magam is eléggé tájékozatlan voltam, úgyhogy most is a személyes átélések, tapasztalatok, benyomások alapján próbálok a felvetett kérdéssel kapcsolatosan megszólalni.

Peteken, a színtiszta református faluban két magyarul nem tudó, különben jámbor regáti tanító működött. Nem sokkal azelőtt (1938) szentelték fel az új ortodox templomot, ahova kineveztek egy vasgárdista lelkészt. Nemsokára a mi hivatalunk értesítést kapott arról, hogy egy gyülekezeti tagunk egyházunkból kitért. Iskolánkban és a lelkészi lakásban házkutatást tartottak. Az erőszakosság és az irántunk való türelmetlenség fenyegető jeleit mind sűrűbben észleltük a falunkban. Szívszorító nyugtalanságok között éltünk, figyeltük 1940 augusztusában a Turnu-Severin-i, majd a bécsi román-magyar-olasz-német tárgyalásokat. A döntést követően Petek román területen maradt. Személyes életünkben, népünk és gyülekezetünk életében is ez az új helyzet sok gonddal és küzdelemmel járt, de a gondviselés és a reménység „gyertya-fényei” sem hiányoztak.

A Dél-Erdélyben kiadott Református Naptár (1942) szerint az ott élő reformátusok lélekszáma 201.968 fő volt. Anyaegyházaink száma 248, leányegyházközségeinké 90, míg a szórványgyülekezeteké elérte a 794-et. Sok egyházközség lelkészi állása üres volt, sok tankönteles református gyermek román tannyelvű iskolába járt. Úgyhogy tennivaló bőven akadt.

Sok ajánlatot kaptam 1940 őszén, de tisztában voltam azzal, hogy mindenikre csendesen azt kell mondanom, hogy „a pásztor nem hagyhatja el a rábízott nyájat”. A nehézségek mind megvoltak és még szaporodtak is, hiszen a fiatalok, ha katonai behívót kaptak, azonnal átszöktek félelmükben a határon. A gyülekezetünkből kétszáz életerős személy távozott. Az otthonmaradottak viselték a nagyobb munka terhét. Éppen ezért a gyülekezeti munkába fokozottabb megerősítő szolgálatra kellett törekedni, „erőnk felett való úton” kellett járnunk. Kerestük a baráti kapcsolatokat a szomszéd lelkipásztorokkal (Nagy Lajos, Szőcs Endre, Fejes Dezső, Z. Albu Dezső, Farkas Károly, Tóth Lajos). Meg kell említenem, hogy felejthetetlen támaszt nyújtott számomra a Brassó környéki magyar evangélikus lelkészi közösség is.

A lelkipásztorok szolgálata, a gyülekezetek élete, az iskolák működése szempontjából fontos esemény volt az egyház új szervezetének létrejötte Romániai-Erdélyi Református Egyház Intézőbizottsága néven, Nagyenyed székhellyel. Gondoskodni kellett a lelkész-utánpótlásról, úgyhogy 1941. szeptember 1-én el is kezdhette munkáját Enyeden a Bethlen Gábor Teológiai Akadémia. Egyházi szolgálatra 1941-1945 között 59 személyt képesítettek, amely létszámban benne vannak a léviták, a vallástanárok és a lelkészek. Ugyancsak 1941-ben indult az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) Szenior Osztályának füzetsorozata (összesen 10 kiadvány), amelyek a hitéletet, az új kihívások között zajló lelkészi szolgálatot voltak hivatottak segíteni, Juhász Albert vallástanár szerkesztésében pedig a Vezetők Lapja támogatta a gyermekek körében végzett gyülekezeti munkát.

Rejtve hazalátogató atyafiak jóvoltából vehettem kézbe egy karácsony este Ravasz László háromkötetes, az Isten rostájában, valamint Németh Lászlónak A minőség forradalma című munkáját. Ezek a könyvek alapolvasmányaim volt, de „szolgálati útra” indultak, aminek meg is lett a következménye. Máthé Sándor újszékelyi unitárius lelkész barátomat Ravasz László könyvéért egy évi fogságra, míg Bak Sándor református lelkészt, mivel olvasta a könyvet és másoknak is beszélt a benne foglaltakról, a brassói hadbíróságon, távollétében tíz évi börtönre ítélték. Az üldöztetések következtében Ravasz László könyvének egy kötete egyik hívem udvarán, a trágyadomb közepében, egy katonaládában vészelte át a nehéz időket.

A dél-erdélyi külön életünk megszűnt az 1944. évi augusztus 23-án bekövetkezett fordulattal. Augusztus utolsó, szeptember első napjaiból sok embert elvittek otthonaikból. Volt aki fogolytáborba, volt aki úgynevezett gyűjtőtáborba került. Minket szekereken hurcoltak egy csendőr kíséretében, s végül Bolya községben, körülbelül tíz napon át tartottak fogva. A szovjet front közeledtére aztán igazolványt adtak és elbocsátottak. Ki-ki ment haza, ahogy tudott. Erkeden tízünket megint lefogtak, s bizonyos okokat említve közölték, hogy reggel 9 órakor agyonlőnek. Nagy Lajos lelkipásztor-társam zsoltárokat olvasott fel, és az imádság felemelő légkörében „békességet” nyertünk. Másnap aztán szabadon engedtek. Több évtized múltán is mindig azokban a vérgőzös időkben írt Wass Albert-vers jut eszembe, amely érzékletesen kifejezi a korhangulatot: „Üzenem a háznak, mely fölnevelt:/ a fundamentum Istentől való,/ és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat./ A víz szalad, de a kő marad, a kő marad.”

Néhai id. Hegyi István tiszteletes portréja és aktatáskája az egykori dolgozószobában

Hegyi tiszteletes kiválóan ismerte Erdély társadalmát, benne a Székelyföldet, s a szórvány lét nehézségeivel is tisztában volt, hiszen 1937-1938 utazótitkárként működött, bejárta a dél-erdélyi, a bukaresti és a havasalföldi nagyobb ipartelepek (Plojest, Krajova) körül kialakult református gyülekezeteket és elemi iskolákat. Az idézett dolgozat – tulajdonképpen egy tíz fejezetből álló előadás, amelyben beszámol erről az időszakról, teljes terjedelmében megtalálható a Komoróczy György által szerkesztett és előkészített kötetben –, 1996. március 26-án hangzott el az Erdővidéki Református Egyházmegyei lelkészértekezleten.

(A Szerk.)

“Szeretni kell ezt a népet” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Egy igazi enyedi diák volt, aki nagyon ragaszkodott szellemi édesanyjához, a Bethlen Kollégiumhoz. Táskájával sokszor lépte át az ősi skóla küszöbét.

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.