Szép az élet

A Biutiful (2009) című spanyol-mexikói film az m1 műsorán vasárnap (március 25) látható 23.25 órától

Mikor meghal egy bagoly, kiköp egy szőrcsomót – emlékezteti egy apa a fiát valahol a túlvilágon. Az apa fiatal, a fia viszont már középkorú. Az apa évtizedekkel korábban halt meg, mikor a felesége terhes volt a fiával, így őt mégcsak nem is láthatta. A fia viszont éppen most lépett ki az életből, így találkozhat fiatalon meghalt apjával.

Annak ellenére, hogy van spirituális vetülete is a Biutiful című filmnek, a legtöbb jelenet ugyancsak földhözragadt. A turistacsalogató képeket jócskán mellőző Barcelonában járunk, ahol spanyolok, afrikaiak és kínaiak próbálnak bodogulni, nem éppen törvényes módon. A szerteágazó, de folyamatosan lineárisan előrehaladó történetet a központi szereplő, Uxbal alakja kapcsolja össze, aki megkíséreli jobbá tenni a világot, amit hátrahagy. A jobbító szándék azonban kudarcba fullad. Halálos betegen akarja helyrehozni kapcsolatát alkoholista és depressziós feleségével, hiszen két gyermeket kell majd hátrahagynia arra az édesanyára, aki még a törvény döntése alapján sem érdemli meg őket. Így Uxbal elsősorban apaként áll helyt, ugyanakkor az illegális bevándorlók sorsát is a kezében tartja. Személye jelenti a kapcsolatot a rendőrség, a munkaadók és a rendkívül nehéz körülmények között, törvénytelen üzletekből élő külföldiek között. Uxbal utolsó hónapjai a korábbi évek, talán évtizedek bűneit hívatottak lemosni, de még ezeknél is nagyobb bűnöket követ el. Mindeközben pedig elhunytakat enged át a túlvilágra és folyamatosan asztalhoz ül a gyermekeivel.

A családi étkezés a visszatérő motívuma egy olyan filmnek, amelyik a halálról mesél, pedig látszólag duzzad az élettől. Mindenki lót-fut, üzletel és szórakozik, a rákos sejtek azonban nemcsak a főszereplő, hanem az egész társadalom szervezetét bomlasztják. A kézikamera folyamatosan rohan a szereplőkkel együtt, az arcukba és a bűneikbe mászik, mindemellett viszont rendkívül aprólékos környezetábrázolást is közvetít. A globalizáció peremvidékén járunk, egy olyan helyszínen, amelynek az összes kínja és fájdalma Uxbal alakjában csapódik le. A mexikói rendező, Alejandro González Inarritu ugyanis itt már szakít a korábbi alkotásaira (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) oly jellemző, több szálon futó, de bizonyos pontokon hangsúlyosan összeérő cselekményvezetéssel. Egyetlen térben és időben járunk mindvégig, ott ahol mind a társadalmi, mind a magánéleti problémák kizárólag egy személy vállára nehezednek. Talán kicsit sok ez, nem csupán egy haldoklónak, hanem magának a filmnek is. A figyelem is elvész olykor az egyén fizikai leépülése, ám végtelen lelki ereje mellett felvillanó számos mellékszereplő történetében, akik valamennyien jönnek valahonnan, de nem tartanak sehová. Görög sorstragédiát látunk, egyetlen igazi hőssel – hangsúlyozza az a Javier Bardem, aki nélkül egyértelműen nem az lenne a Biutiful, ami. Egy bűnre és bűnhődésre emlékeztető személyes vallomás (a rendező az édesapjának dedikálta a filmet), amelyben még annak a ritka pillanatnak is a szemtanúi lehetünk, ahogyan – még a túlvilágon innen – a fiatal apa arcát megérinti a nála jóval idősebb gyermeke.

Boda Székedi Eszter

Port.hu adatlap