Szent Anna-tó. Anno 1981 (2.)

Még július végén, augusztus elején, a harminchárom évvel ezelőtti események évfordulóján, az ügyben érintett Jánosi Andrással való beszélgetés után láttunk hozzá a Szent Anna-tónál lezajlottak kutatásához. Az augusztus 18-án publikált írást több ezren olvasták, több online-hozzászólás érkezett, és telefonon is hívták a szerkesztőt. Olykor ismeretlenek is. A következőkben még megszólítottunk néhány barátot, ismerőst, akikről tudtuk, hogy lehetnek bizonyos részinformációi. Pillanatnyilag jóval többet tudunk az eseményekről, mint korábban, de ez még nem minden, viszont segítheti a tisztánlátást.

Megtaláltuk azokat a kollégákat és történészeket, akik sokkal igényesebben, tudományos módszerekkel, dokumentumok vizsgálatával mélyültek el a témában. Jó tudni, hogy tanulmányok, kötetek, kiállítások jönnek létre, amelyek segítenek majd minket és az utánunk következőket a létezett szocializmus megismerésében. Úgy érezzük azonban, hogy pár fontos részletet sikerült tisztázni, s immár közzétehető az írás második része is.

Elekes Károly (1951) Munkácsy Mihály-díjas festő-, szobrász-  és grafikusművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja is elküldte visszaemlékezését, és néhány fotót is rendelkezésünkre bocsátott.

”Ott voltam 1981-ben a helyszínen, mint rendszerint minden Anna-napkor. Anyám nejlonzsákokból varrt volt nekem egy kis sátrat. Mindig biciklivel mentem ki Siménfalváról. A tó nyugati részén, lent a parton táboroztam. Azonban alig emlékszem a korábbi évekből különös eseményre. Ekkor azonban valakik felkötöttek egy piros-fehér-zöld zászlót egy fenyőfára fent a táborozó helyen, a Mohoshoz közel. Azt cibálták le a milicisták… Általában két komolyabb tábor gyűlt össze minden évben, mintegy 200-300 fő; a kolozsváriak és a vásárhelyiek külön-külön… Esténként volt nótázás bőven, de inkább csajoztunk, s gyakran felhangzott egy frivol rigmus, amit szépen visszhangzott a hegy karéjról: „Hé lap-lap-lap,/ ha elkaplak megb…lak!” Talán akkor történt (1981-ben, vagy egy évvel korábban?) az az eset, amikor a stég fölött, ahol az út beérkezik a tóhoz, ott táborozott egy állítólagos szekus a családjával. Lent volt a kocsija is, s őt valakik állítólag egy éjszaka megtámadták, botokkal, fejszékkel. A szekus valahogy elmenekült, még talán lövések is történtek, de pontosan nem emlékszem.

Ilyenkor ittunk, s a pálinka általában megtette a hatását… Arra viszont igen határozottan emlékszem, hogy nem mertem az úton hazabicajozni, hanem az erdőn át mentem, kínkeservesen cipeltem a batyumat le Tusnádra. Nekem semmi gondom nem volt emiatt, csak később, a Király Károly pecsétek kapcsán, Vásárhelyen, de az egy másik történet. 1981. december 18-án, 18 órakor pedig megnyílt a Médium I. kiállítás, amely ma már kultúrtörténeti „fordulópontnak” számít. Erről is többen írtak, de a jelenséget még senki nem dolgozta fel a maga teljességében. Abban viszont én igen erősen érintett voltam… A  Szent Anna-tónál lezajlott eseményekről különben meg fog jelenni egy fontos összeállítás, abban a dolgozatban, amelyet Mădălina Braşoveanu, Nagyváradon élő művészettörténész írt az erdélyi képzőművészekről keletkezett belügyi dossziék tanulmányozása nyomán. Ő a nyolcvanas évek, erdélyi kortárs képzőművészekről rögzítetteket tanulmányozta a levéltárakban. Dolgozatának egy részét magam is olvastam, de a tanulmány még nem publikus, mert kiállítással akarja egybekötni, bemutatni a nagyközönségnek, és lehetőleg Marosvásárhelyen, de egyelőre még nem talált ehhez megfelelő helyszínt.”

Nyilvánvaló, hogy néhai Baász Imre (1941-1991) lehetett volna a legilletékesebb, hogy megírja a Szent Anna-jelenség történetét és utóéletét, hiszen ő kezdeményezte 1990 után az AnnArt performansz-fesztivált, amely 1999-ig működött. Ütő Gusztáv képzőművész, performer és egyetemi tanár is tájékozott a témában, őt is meg kell szólaltatni. Fontosak a Bedő Zoltán által közölt írások, illetve érdekes adalék Nánó Csaba visszaemlékezése, amely az Erdélyi Napló idei 30. számának 16.oldalán jelent meg, Anna-napi üdvözlet a szekutól címmel.

Fontos leírni, hogy elkerüljük a későbbi félreértéseket: a Szent Anna-tó mindig egyike volt a székelység “szakrális” helyeinek. A tó partján álló kápolna, annak búcsúünnepe kiváló lehetőséget biztosított a spontán összejöveteleknek. A hatóságok korlátozták, de teljesen betiltani soha nem tudták az ide való zarándoklást és a kirándulásokat sem. A Szent Anna-tó környéke főleg a nyári időszakban volt izgalmas.

Szent Anna-napja, a kápolna búcsú kiváló alkalom volt a spontán összejövetelekre. Többen azonban a kempingezésre, sőt a vadkempingezésre is szívesen emlékeznek. Július utolsó és augusztus első hetében fontos gyülekezőhely volt a kráter-tó környéke. Az évek során legalább három réteg: 1. a fiatal hazai és anyaországi értelmiségiek és egyetemi/főiskolai hallgatók különböző csoportjainak találkahelye; 2. fiatal és kezdő képzőművészek, a természetművészek és holdudvaruk terepe; 3. az önmagukat nehezen meghatározó fiatalok “felvonulási helye”, akik a táncházak, művészeti középiskolák és a színi főiskola környékén, illetve az ilyen és ezekhez hasonló helyeken “keresték maguknak a bajt”. A “közönséges” turistákról, akik egyszerűen kikapcsolódás céljából látogattak ide, illetve a katolikus hívekről, akiket a búcsús szentmise vonzott, még egy szó sem esett. És nem beszéltünk azokról sem, akik Szilveszter éjszakán, az óév búcsúztatására és az újesztendő köszöntésére választották az átkosban ezt a különleges szépségű helyet. Úgyhogy a kutatás és az információ-gyűjtés folytatódik. Hamarosan újabb részletek közlünk a Szent Anna-tó körüli történések utóbbi évtizedeiből.

Simó Márton