Szent Anna-tó. Anno 1981. (1.)

A Szent Anna-tónál tartott 1981-es augusztusi tábor, amelyet a belügyi szervek szétvertek, igen sok résztvevőnek egy életre meghatározta a sorsát. Én magam valahogy kimaradtam 1981 nyarán ebből a„buliból”, de nem mindenki úszta meg ilyen könnyen.Fél füllel hallottam ugyan valamit róla, de éppen azzal foglalatoskodtam, hogy egy sikertelen egyetemi felvételi után, találjak magamnak valami munkahelyet, ahol eltelik az idő, míg megkapom a katonai behívómat. Akkortájt nem járt majdhogynem automatikusan a munkanélküli segély a pályát egy gyors töréssel kezdőknek, gyárak voltak, mindenféle lehetőségek az adminisztrációban, a szövetkezeteknél és a tanügyben. A táborozásról és annak következményeiről azonban már augusztus folyamán megtudtam egyet és mást, de az igazi rémtörténetek aztán pár hét múlva kerültek elő, amikor a titkosszolgálat emberei hívogatni kezdték a résztvevőket és a legkülönbözőbb módszerekkel igyekeztek megakadályozni, hogy az ilyen jellegű találkozók megismétlődjenek.

A harminchárom évvel ezelőtti történésekről kérdeztem pár barátomat és ismerősömet, illetve azok ismerőseit. A személyes beszélgetéseken túl, a manapság rendelkezésre álló eszközöket használtam. Volt akit villanpostán értem utol, mások facebook-on reagáltak a megkeresésre. Azzal, hogy itt közzétesszük a visszaemlékezések szerkesztett változatának egy részét, még nem tartjuk lezártnak a témát. Szívesen látjuk, várjuk a résztvevők emlékezéseit és hozzászólásait.

– Hogyan kerültél kapcsolatba azzal a társasággal, amely a Szent Anna-tóhoz járt?

– “Arra az ominózus első és utolsó nagy Szent Annás-alkalomra – mondta Jánosi András, “szolgálati nevén” Janó – újságíró, aki manapság ismét Székelyudvarhelyen él (a továbbiakban: J. A.), véletlenül kerültem. Éppen egy hetes eltávozáson voltam katonáéktól. Előtte már voltam hasonló összeruccanásokon, csakhogy ez lett a legnagyobb és leginkább meghatározó. A táncházasok és a marosvásárhelyi művészetisek, meg a színisek szórták a hírét.” Pop Emil – vállalkozó (a továbbiakban: P. E.), aki ma Budapesten él, viszonylag élénken emlékezik, több részletre azonban sajátosan. “Spontán, zsigeri volt ez az egész. Megható volt azt a fajta összetartozást érezni, ami ott jelentkezett. Én akkor Marosvásárhelyen jártam középiskolába, de már a korábbi években is eljártunk a tóhoz. Akkor Erdély minden szegletéből voltunk. Több ezren lehettünk, és szép számban jöttek oda magyarországiak is. Diákkorúak és fiatal értelmiségiek egyaránt. Az ember bármelyik tűzhelyhez letelepedhetett, belehallgathatott és beleszólhatott a beszélgetésekbe. Annyira családias volt a hangulat, hogy minden érkezőt megkínáltak, befogadtak ezek a kis társaságok. Mintha családtag lettél volna. Trabanton érkezett egy mozgássérült magyar házaspár. Ők hoztak egy nagy tekercs piros-fehér-zöld szalagot, amit felszabdaltunk hajpántnak és kokárdának. És mintha lett volna hét liter köményes-pálinka, mindenféle sör, bor, hiszen elég nagy területről verődtek össze az emberek, s mindenki kínálta a magáét.”

Pintér D. István (a továbbiakban P. D. I.)– újságíró, jelenleg Székelyvéckén él – nem 1981-ben ment először ki a tóhoz. “Én már a korábbi években is megfordultam ott. Középiskolás koromban, talán kilencedikben hallottam, hogy milyen jó a Szent Anna-tó körül kempingezni. Akkortájt még volt a közelben egy hivatalosan üzemelő kemping. Mi egyszerűen táboroztunk, s jól éreztük magunkat. Arra, hogy az 1981-es “akciónkra” jobban készültünk volna, mint máskor, nem emlékszem, s arra sem, hogy benne lett volna a levegőben a különlegesség, az „összeesküvés” hangulata. Szerintem spontán módon jött össze ott és akkor az a néhány száz ember. Én túlzónak tartom a többezres tömeget, nem voltunk annyian, bár az is lehet, hogy tévedek.” Gampe Róbert – mérnök, Marosvásárhelyen született, később Németországba telepedett le (a továbbiakban: G. R.) – így idézi azt a régi nyarat: “A harminchárom évvel ezelőtti eseményekre nem tudok teljes részletességgel visszaemlékezni, de még ma is előjön álmomban, hogy éppen menekülünk a szekusok elől. Több társammal együtt túl voltam egy sikeres egyetemi felvételin, úgyhogy kicsit felszabadultunk, s azért mentünk oda, hogy eleresszük magunkat.”

– Az emlékezetes 1981-es év előtt is szokás volt oda járni szervezett és szervezetlen formában? Vagy akkor valahogy elterjedt a hír, hogy valami rendkívüli fog történni? Miért esett pont augusztus elejére a választás? Miért nem a Szent Anna napra?

– “A kisebb bulik, nem hivatalos találkozók tematikája a folklór- és népművészeti értékek megőrzése és megtartása volt. Emlékszem voltam még katonaság előtt Kalotaszegen, Magyarózdon, és Háromszéken, Vargyason ilyeneken. Mindig tudtuk, hogy hol lesz a következő, és készültünk is rá.” (J. A.)

– Miből állt ez a “buli”? Vagy “polgári engedetlenség”? Miféle “irredentizmus” nyilvánult meg ott és akkor?

–  A Szent Anna-tónál tartott táborba, akkor is elmentem volna, ha történetesen nem vagyok baka, de így még inkább örültem, hogy szabadságot tudtam kivenni. Lehettünk tízezren.

Egy nagy esemény volt. Mindenki megkapta amit éppen keresett, vagy amire kíváncsi volt. Különböző csoportok alakultak a tó körül, s mintha moderátorok által vezetett vitafórumok, vagy „házibulik” lettek volna. Nem volt felvonulás, vagy ilyesmi, az egyetlen kirívó az lehetett a kívülálló számára, hogy néhányan nemzeti színű szalagot tekertek a fejükre, vagy kokárdát tűztek a mellükre. Azért éjjel mindenki egy helyre gyűlt és volt himnusz-éneklés, szózat-mondás. Az különös látvány lehetett. Nekünk, akik benne voltunk, kimondhatatlan érzéseket okozott. Egyszerre büszke és félelemmel teljes, hágyászkodó és alázatos, mintha azzal a kevéssel, amink adatott, mi lettünk volna a leggazdagabbak a világon. Ez pedig így volt igaz. Először Soó Pistáékkal tekeregtem, vagy két csoportnál is leragadtunk, művészek és táncházasok között. Utána Simó Gyurival, aki akkortájt magyar-francia szakos egyetemi hallgató volt Kolozsváron, s a vásárhelyi színisekkel buliztunk tovább. Elmondtam Szilágyi Domokos  Kis szerelmes himnuszok című versét, pontosabban a versciklus egy részét, elég nagy sikerrel. Aztán a marosvásárhelyi színisekkel maradtam. A többi közönséges buli volt, úgyhogy egy kissé homályosak a késő éjszakai emlékeim, de valahogy a Soó Pistáék (székelyudvarhelyi illetőségű ember, pontosabban betlenfalvi, gyermekkori barátom, aki Marosvásárhelyen érettségizett a művészeti líceumban, tehetséges fiatalember volt, ő már letöltötte volt a katonai szolgálatát, de még mindig erős képzőművészi ambíciókat táplált magában) sátrához azért visszajutottam, s tudom, hogy ott volt Udvarhelyről még velünk Toós Feri (akkortájt nyomdász Udvarhelyen) és Enikő nevű húga, aki abban az évben érettségizett.” (J. A.) “Mi felszabadultan tovább buliztunk.  Egyébként került egy őrült, aki felborított egy jászvásári autót, egy magyar állampolgár, s ő csak annyit tudott románul, hogy „exclus”, azaz, hogy kitiltották Románia Szocialista Köztársaság területéről.”(P. D. I.) “Azon az estén – ha jól emlékszem egy szombat este volt – egy terjedelmesebb tábortűznél összeverődött egy népesebb társaság. Valaki elmondta a Szózatot, utána pedig

elénekeltük a magyar és a székely himnuszt. Ekkor már bulivá fajult az egész, mert az üvegek körbejártak, mindenki fogyasztott valamennyi alkoholt, s abban a különös hangulatban nem is fogtuk vissza magunkat.” (P.E.)

– A “hatóságok” tudhattak-e előre róla?

– “Nem hinném, hogy előre tudtak volna róla, bár semmi sem kizárt, de a tömeg mozgását azért biztosan érzékelni lehetett, s az már gyanús volt. Aztán a helyszíni jelentések miatt nagyon hamar ki is szálltak a rohamcsapatok. Igazoltattak azonnal, és sokakat el is vittek. Akiket vallattak, azoknak megtiltották, hogy beszéljenek róla. Aztán nagyon sok nyilatkozat összegyűlt a szekun. Simó Gyuri mesélte, hogy amikor amikor az udvarhelyi dossziéba tették az ő nyilatkozatát, az már a harmadik mappa volt, két vastag doszár tele volt “deklarációkkal”. Az augusztus 2-ra virradó hajnalon valaki szólt, hogy keresik a felvonulókat. Amikor kinéztem a sátorból megijedtem. Egyenruhások tömege lepte el a környéket, egy-egy sátorból embereket ráncigáltak ki civilruhás szekusok, üvöltöztek, pofozkodtak. Mi G. Gróffal (Bokor Zoltán – székelyudvarhelyi illetőségű, J. A. osztálytársa, aki akkortájt egyéni szavalóestekkel és iskolai beilleszkedési „zavarokkal” hívta fel magára a figyelmet) ereszkedtünk be a hegyen keresztül Tusnádra. Úgy kellett szöknünk fától-fáig, bokortól-bokorig, hogy ne vegyenek észre. Soó Pistáék is megúszták valahogy, vélük a vonatban, Csíkszereda felé menet találkoztunk.”  (J. A.)

– Későbbi következményei voltak-e a “dolognak”?

– “Ez a találkozó következménye számomra meghatározó jellegű volt. Megváltoztatta az egész életemet. Mivel nekem sikerült elmenekülnöm a helyszínről, nem ismertek rám. Állítólag csak egy fényképen voltam látható, amit mutogattak a szekun, s a kopasz fejemen ott volt a magyar nemzeti színű szalag. N. szekus tiszt mutatta ezt a képet egy második unokatestvéremnek, aki felismert, de nem árulta el, hogy én nagyok. Inkább elmondta nekem. De már csak idő kérdése volt, hogy elkapjanak. Soó Pista barátommal 1982 nyarán még elmentünk ugyan felvételizni Kolozsvárra – én a bölcsészkarra, ő a képzőművészeti főiskolára –, s úgy szöktünk át a román-jugoszláv határon, hogy meg sem vártuk aztán az eredményhirdetést.”(J. A.) Megbarátkoztam egy esztergomi múzeológussal és egy pesti újságíróval, akiknek a nevére – sajnálatos módon – már nem emlékszem, pedig eljöttek aztán Udvarhelyre, s nálunk szálltak meg, ami akkortájt igen nagy felelőtlenségnek számított. Nem is annyira a Szent Anna-tó, a “szentannázás”, hanem ez a „bűn” derült ki először, zaklattak, s a szüleimet is elég komolyan fenyegették. Mivel én Vásárhelyen jártam iskolába, engem a tábor miatt csak később vettek elő, amikor hazajöttem vakációra. Emlékszem, hogy minden második napon 10 órakor kellett jelentkeznem a szekun, s volt olyan eset is, hogy éjjel 1-2-ig szórakoztak velem. Eleinte R. elvtárs „fogadott”, aztán Csíkból küldték át M. századost és társát. Százszor és ezerszer le kellett írjam és rajzoljam, hogy azon az éjszakán merre jártam, s kivel találkoztam, mit beszéltem, s miről. A szekusok fizikailag nem bántalmaztak, inkább szellemileg sanyargattak.

Általában hátravezettek a milícia udvarán egy terembe (akkotájt az udvarhelyi rendőrség és a titkosszolgálat egyazon épületben székelt). Szembe ültettek egy nagy reflektorral, de úgy, hogy nem láttam semmit, csak a szavakból és megjegyzésekből (Ce p… mă-tii…, és hasonló cifraságok hangzottak el az állam nyelvén) sejtettem, hogy a fényforrás mögött többen is ülnek. Mindent tudtak rólam, apámról, anyámról, azt is, hogy hányas lábam van, s éppen ki a barátnőm, de nem tudtak semmit kiszedni belőlem. Annyit elmondtam, hogy verset szavaltam és énekeltem, hogy ott voltam, hogy aztán a Szieget utcai lakásunkban, Udvarhelyen szállást adtunk két magyarnak. És ennyi.” (.P. E.) “Akiről tudták, hogy ott volt, s nem működött együtt a hatóságokkal, később kirakták az egyetemről, bűntető-századba sorozták, kényszermunkára vitték, többeket pedig komoly pénzbüntetéssel sújtottak.” (G. R.) “A továbbiakban a milicistákkal volt gondom, akiknek – bizonyára – ki volt adva nekik, hogy figyeljenek. A következő években, ha rendőrrel találkoztam, általában fel voltam készülve, hogy bevisznek, hogy órákra a fűtőtesthez kötöznek, s ha olyan a kedvük, akkor bántalmaznak is. Sajnos, nem mindig tudtam elkerülni az életemet megkeserítő közegeket. Az emlékezetes 1981-es nyár előtt többször táboroztunk a Szent Anna tónál, de az utána következő években – egészen az 1989-es fordulatig – áttettük a „székhelyünket” a Vargyasi-szorosba, a Homoródalmási Cseppkőbarlanghoz, ahol az összejöveteleinket barlangászásnak és sziklamászásnak álcáztunk. Egyébként a mászást gyakoroltuk, olyannyira, hogy közülünk többen is, ideig-óráig az ipari alpinizmus területén hasznosítottuk az ott szerzett ismereteket… Ezt követően igen nehéz volt megközelíteni a Szent Anna tavat. Az ember érezte, hogy figyelik és követik.” (P.E.) “A felfelé vezető utat nagyon sokszor lezárták. A félelmet úgy beleverték az emberbe, hogy a továbbiakban elment a kedve a kirándulástól. Én is más helyszín után néztem, s pár évig elkerültem a Szent Anna-tó festői környezetét.” (G. R.) “Tudták a hatóságok, hogy ott voltam, de nem tudtam részletekkel szolgálni. Emlékszem, hogy R. elvtárs hivatott Udvarhelyen, aztán mások is. Soha nem bántottak. Órákról hívattak ki, és invitáltak a szekusok a nagy szürke házban levő irodájukba. Együttműködőt kerestek bennem, de én nem rendelkeztem részletes információkkal. Az lett a következménye ennek a dolognak, hogy a nyolcvanas években végig éreztem, hogy rajtam tartják a szemüket.” (P. D. I.)

Tekintse meg Farkas Antal videóját a Szent Anna-tóról: itt.

A megszólalók közül Jánosi András foglalta össze saját tapasztalatait egy frappáns epilógusban: „Kitűnő alkalom volt, és szerencsés választás, hogy egy ilyen helyen jött össze a különböző érdekű/érdeklődésű csoportosulásokból ez a tábor. Maga az igazi “buli” csak egy napot tartott. Abban az évben augusztus elseje egy szombati napra esett. Voltak, akik hamarabb érkeztek és az azelőtt való napokon is együtt voltak, de vasárnap hajnalban a hatalom közbelépése nem hagyott kétkedésnek helyet: valóban bravúros összejövetel sikeredett. Szerintem a Bálványos és a Tusványos egyenes leszármazottjai annak a nagy találkozónak. Úgy gondolom, hogy a legtöbb udvarhelyi, sepsiszentgyörgyi vagy marosvásárhelyi, aki ott volt, elég nehezen emlékszik. Sokakat erősen másnaposan ráncigáltak ki a sátorból, s logikus, hogy az ejnye-bejnyén kívül nem zaklatták őket, de két embert én is ismertem, akik börtönben kötöttek ki államellenes zaklatásért. Sajnos ők mindketten meghaltak már.”

Az 1981-es eseménydús tábornak több rétege volt. A legkülönbözőbb tematikák vetődtek fel, s nem csak egy generáció próbálta hallatni a szavát, esetleg megfogalmazni a maga sérelmeit ezen az ad-hoc fórumon. Jó lenne, ha megszólalnának azok, akik magyarországi turistaként voltak jelen. És jó lenne, ha az akkor “idősebb” fiatalok, zenészek, képzőművészek is felidéznék emlékeiket arról az egy-két napról. Magáról a teljes Szent Anna-folyamatról, amikor kitörtek a megszokott kulisszák közül, s egy kicsit mertek “nagyok lenni”, ott a “fénykorszak” mélyén, egy olyan pillanatban, amikor még egyáltalán nem látszott az alagút vége, s amikor nagyon merésznek kellett lennie az embernek ahhoz, hogy az évtized végére összeomló totalitárius társadalmakról és polgári átalakulásról beszélve, átálmodják magukat egy boldogabb és sokkal nyitottabb világba.

Simó Márton