Székely motívumok egy kicsit másképp

"Berta"

Mindössze tizenegy képet tartalmaz az a (kamara) kiállítás, amelyet a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár alagsorában levő Látvány- és hangzóanyag részleg termének falain láthatunk. A „Berta” becenéven ismert szerző, Bencze László tíz éve nem szerepelt egyéni tárlattal a városban. Grafika szakon végzett ugyan, de most mégis akril-festékkel, vászonra applikált munkáit láthatjuk.

Nem kell hosszan eltöprengenünk ahhoz, hogy felismerjük az oly gyakran látott székely motívumokat, a napot, a holdat és a fenyőt. Nem rendben levő tájak megnyugtató ábrázolásával van dolgunk, s nem absztrakt jelzésekkel, amely ismeretéhez dekódolnunk kellene az alkotói stílust. Mindössze néhány tiszta, s pár kevert színt használ ezekhez a tájakhoz. Tulajdonképpen csak jelzi azt, amiről szó van, vagy szó eshetne. Néhol üresen hagyott, vagy fehérre alapozott vászonrészek maradnak, amelyek mind a befejezetlenségre utalnak. Tulajdonképpen egyetlen képet sem lehet elkészültnek tartani, olyan a képek ezek, mint az élet, ha van lehetőségünk, bármikor hozzáélhetünk még valamennyit az álmokhoz és a valósághoz. Vagy nem. Attól függ, hogy adódik-e rá lehetőség és alkalom. Vajon?

Itt minden a befejezetlenségre és az esetlegességre utal

A csak éppen felvázolt pár „háziszőttes” motívum, a fehér foltok felfedezetlen vidékre utalnak. Esetleg arra, hogy még a saját magunk háza táján sem láttunk, nem tapasztaltunk meg mindent, ami egyébként magától értetődő és tőlünk is elvárható lett volna. A régi térképeken szoktak ilyen „eseménytelen” övezetek lenni, amelyekre a kartográfus elrettentésül azt írta, biztos, ami biztos alapon, hogy: Hic sunt leones! Azaz: oroszlánok vannak a felfedezetlen helyeken. Veszélyes lehet azokba a fehér foltokba bemenni. Úgy érezzük Bencze László munkáinál is, hogy fenyegetettek vagyunk. Nincsen ugyan itt ilyen rettenetes kiírás, de jelen van még egy másik motívum is, amely ugyancsak jelzi a bajt: helyenként mintha zöld, sárga vagy vörös festék folyt volna alá a képen, mintha eleve valami jóvátehetetlen károsodás érte volna a munkákat, és nem létezett más választás, ezt a befejezetlen, hiányos és ugyanakkor sérült változatot, ezt a tíz képet kellett most kiállítani.

Biztos, hogy valami elromlott. Biztos, hogy valami nem készült el. Biztosak lehetünk abban is, hogy lényeges dolgokat úgy veszítettünk el, hogy előtte meg sem ismerhettük. Abortáltunk. Selejteztünk. Kihajítottuk azt, ami sajátunk/értékünk lehetett volna. Talán annyi remény van, hogy nem vér csorgott alá a képek vásznán, hanem fény, amelyből akár kivirágozhat a jövőben majd a kép. Kivirágozhat. Megláthatjuk az itthoni ismeretlen tájakat. Bencze László ezzel a tárlatával jelzi a bajt, de becsületére legyen: nem hallgatja el. Olyan, mintha velünk reménykedne, hogy kivirrad bennünk holnap az ismeretlen és mégis ismerős részletek által a táj. Egyébként az sem baj, ha nem. Jó az is, ha tudomásul vettük a bajt, mert nem fenékig tejfel még ez a hely sem, legyenek mellettünk fenyők és hegyek, nap és hold és csillagok felettünk…

Simó Márton

Ismerős és feldolgozatlan

Bencze László Szentegyházán született 1968-ban, 1986-ban érettségizett. Tanulmányait a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán (ma Egyetem) végezte 1996-ban, képgrafika szakon. A Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában tanított (1997-1998), majd különböző beosztásokban a Művelődési Házban (művészeti szakirányító, igazgató), majd 2008-ig a Városi Könyvtár Látvány- és hangzóanyag részlegén dolgozott. Csoportos és egyéni kiállításai voltak Pakson, Dunaújvárosban, Győrött, Miskolcon és Budapesten. Részt vett a nyaranta ismétlődő homoródszentmártoni és a szárhegyi alkotótáborokon (1996-2009), jelenleg szabadfoglalkozású képzőművészként tevékenykedik.

A kiállított műveket Veres Nándor fotózta.