Székely Könyvtár

A Székely népballadákkal indítják a sorozatot

Kiváló ötlettel hozakodott elő a Székelyföld című folyóirat szerkesztősége: száz kötetben kívánják bemutatni a történelmi Székelyföldön keletkezett szépirodalmat. Ebben a programban a kiadó partnere a Hargita Megyei Tanács. Az első öt kötet megjelenésekor azt látjuk, hogy a szerkesztők jól választottak, hiszen az indításhoz olyan műveket vettek elő, amelyek reprezentatívak és majdhogynem általánosan beivódtak a köztudatba, olyan könyvek, amelyek nélkül elképzelhetetlen a “székely irodalom”.

Székely népballadák

„Hallottátok, Csíkpálfalván mi történt: / Kopacz Gabit múlt vasárnap megölték. / Vérét vették, mint egy árva madárnak, / Lajos Anna legkisebbik fiának. // Ferencz Vince s Kopacz Gyurka bort iszik, / Reggel óta a korcsmában mecsergik: / az IMSZ-titkárt, hogyha szakad, ha törik, / még ma estig Kopacz Gabit megölik” – valahogy így hangozhatott az újkori ballada, amelyet az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején szülőfalumban, egy gyilkosság után, akár énekelhettek volna is. Bár nem hiszem, hogy megörökítődött volna a valóban balladába illő történet, amely egy nyári, augusztusi vasárnap délután történt. Ferencz Vince a Fülöpök utcájának közepén valóban szíven szúrta az IMSZ-titkár (a gyengébbek kedvéért: Ifjúmunkás Szövetség) Kopacz Gabit. Azt megelőzően valóban egész nap együtt dorbézoltak Kopacz Gyurkával, aki szegről-végről rokona volt az áldozatnak. A tettes, miután az áldozat szívébe ütötte bicskáját, bedobta azt a szemben lévő udvarba, s futásnak eredt: meg sem állt a csobotfalvi papilakig, amelynek ajtaján dörömbölve csak annyit mondott a szembejövő plébánosnak, hogy: „Gyónni akarok!” Ennyi a történet, ami belefér egy balladába. De sokkal szövevényesebb volt már az a kor, s maga az esemény is, hogy egy énekelhető, tömörre csiszolódott balladában kifejezhesse az igazat is, nem csak a valódit. A székely falu ekkor történetének legmegrendítőbb civilizációs válsága és váltása elé érkezett, olyan helyzetbe jutott, amelynek abszurditásait már nem oldhatták fel a népdalok és a balladák. A groteszknek s a tragikomikusnak jött el az ideje. Annyit még elviselne egy ballada, hogy tudomásunkra hozza: a hősök büszkék, vagy – ahogy nálunk felé jellemezték – bizony „bőcsöcskék” voltak. Talán még azt is elviselné, hogy Kopacz Gabi szemet vetett Ferencz Vince nagyobbik húgára, de az ki nem állhatta a barna bőrű, mindig izzadtság-gyöngyös, fénylő homlokú legényt. Talán még némi osztályharcos csavarintást, felhangot is elviselne, ha egyáltalán lehetett volna ilyen indíték a történet hátterében. Mert miféle IMSZ-titkár lehetett az, aki az istennek sem akart beállni középgazdaként a téeszbe, büszke volt két szép tehénkéjére, a saját földjén akart gazdálkodni, s jól is gazdálkodott. A másik főhőst sem lehetne osztályszempontból tipikusnak tekinteni. Ők sem voltak földhözragadtak, gazdálkodtak, de nagyobb volt a család, Vince már állami kenyéren élt: a Péter Mózes-féle, államosított fűrészüzem csarnokaiban létesített állami gazdaság disznóhizlaldájában dolgozott munkásként. S aki nemcsak ünnepnapokon, de hétköznap is fehér harisnyát viselt. Kopacz Gabi pedig már időnként pantallóban járt. Igen, holmi harisnyazsinór-tépések is voltak a bálokban, ami annyiból állt, hogy leszaggatták, letépték a posztóharisnyáról a zsinórt, ha az nem felelt meg a hagyományos, a rendi hovatartozást jelző színnek. Például ha valaki az őt megillető fekete helyett piros vitézkötést varratott a harisnyájára. Igen, ez is inkább volt osztályharc, mint ballada. A történethez valami színjátszási történések is kötődnek, talán augusztus 23. ünneplésére készülődtek, próbáltak esténként a kultúrházban, ahová nemhogy nem vették be az egyiket, de a másik fél ki is tessékelte, talán otromba mód meg is szégyenítette. Tovább lehetne fokozni, bővíteni a történetet a két család tagjainak minőségével, helyzetével. Olyan  mellékkörülményekkel, hogy az áldozat édesapja, az öreg Kopacz Kálmán adószedő volt Madéfalván, elég komisz ember hírében állt. A gyilkosság után állandóan bosszúra esküdött, rendszeresen, szinte mániákusan köszörülte a vágóeszközöket. Hogyne vágyott volna bosszúra, mikor ott élt a házban a mozgássérült nagyobbik fiú, aki elsőként lett a faluban traktorista, de aki egy baleset után nyomorék maradt. Ki fogja majd gondozni, ha elhalnak a szülők? A tettes apja amolyan okoskodó férfi volt, gyógykovács-féle, „fogdosó” ember, aki helyre tette a kificamodott bokákat, s más testrészekre is voltak gyógyítási receptjei…

Nem folytatom tovább az akkori helyzet körülírását, mert egyre messzibbre jutnék a balladától, talán a drámáig vagy a kisregényig. Éveken keresztül dédelgetett tervem volt a történet megírása. Aztán valamikor a nyolcvanas évek elején elolvastam García Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájacímű kisregényét, s dugába dőlt minden tervem. Egy az egyben az én balladámat láttam viszont a kisregényben, ragyogóan, mesteri módon megírva. Ennél jobbat nem tudnék írni, mondtam magamban, rosszabbat pedig nem érdemes. Tehát nincs tovább, nem kell többé foglalkozni vele. Maradtam hűséges balladaolvasónak és -hallgatónak. Arany János balladái mellett szinte napi rendszerességgel belelapoztam egy-egy balladagyűjteménybe, különösen kicsi nagyanyám halála után. Mert ő kútfő volt. Ő még mondott, énekelt balladákat, néhányra ő tanított. Ma is emlékszem az általa előadott Júlia szép leányra, Görög Ilonára, Endre báró leányára, Barna Jancsira vagy Fehér Lászlóra. Bizony, le kellett volna jegyezni, de ki akart akkor, még jövendő, szenvedélyes biológusként irodalommal, néprajzzal foglalkozni? Mire eljutottam nagyanyám kútfő voltának felismeréséhez, már késő volt. Tovább gyarapodtak kudarcos felismeréseim, az elszalasztott lehetőségek miatti bánkódásaim.

Ez a kötet egy szubjektív válogatás a székely népballadákból. Vállalom minden ódiumát, és nyíltan megvallom: én ebbe a kötetbe zömmel azokat a székely népballadákat válogattam be, amelyek mögött hallani véltem tündéri édesem, kicsi nagyanyám, csíkszentkirályi, született Balló Julianna varázslatos hangját, mesélőkedvét, olvasmányait, imádságait, éteri hangját, amikor a Pókainét szavalja a gaz Báthoriakról. Az ő emlékének ajánlom, s így küldöm a kedves Olvasók felé a Székely Könyvtárnak ezt a kötetét.

Ferenczes István

Mikes Kelemen: Törökországi levelek

Mikes Kelemen Leveleskönyvének méltatói többnyire nem múlasztják el megemlíteni, hogy szerzőjére hatással voltak a kor híressé vált francia levélírói, Madame Sévigné és Roger Rabutin Bussy. Franciaországi kényszerű időzése alatt Mikes minden bizonnyal megismerkedett a francia művelt társaságokban éppen dívó olvasmányokkal. Az olvasás szenvedélye különben élete végéig elkísérte, leveleiben számos utalás található erre. A rodostói száműzetés véget nem érő várakozásában a könyvek ideig-óráig a szabadulás kapuiként szolgáltak. Egész kis könyvtára volt ott magának a fejedelemnek is ─ aki szintén írta az ő Emlékiratait, Vallomásait ─, és a Portán sűrűn megforduló követségektől is hozzájuthattak olvasmányokhoz a száműzetésben élők. De amint Németh László találóan megjegyzi: „Mikes Kelemen nem a franciáktól tanulta el, ami a legjobb benne.”

Nem szükség arra tanulással tenni szert, ami az embernek születésétől sajátja. A fejedelem íródeákját meg lehetett fosztani mindenétől, még az annyira drága szülőföldjétől is, de ami a legértékesebbnek bizonyult számára a száműzetésben, a szülőföldje nyelvét, beszédmódját nem lehetett elvenni tőle. Azzal pedig alkalomról-alkalomra, negyvenegy éven keresztül meg tudta teremteni önmaga számára a székelyföldi ízeket, az otthonosság tünékeny látszatát, a saját különbejáratú Székelyföldjét. Nyelvével szállt szembe sorstalanságával, ha valakire, hát rá érvényes volt, hogy „nyelvében él”.

A székely nyelvjárásban folyton felbukkanó játékos szófordulatok, ironikus és önironikus megfogalmazási módok alkalomadtán elviselhetőbbé tették a nyomorúságot is. Hiszen lehetett volna siránkozni is azon, hogy még az sincs a házban, amire rendesen leülhet, de valahogy máris enyhült a szűkösség, ha ezt úgy mondhatta: „A házamban se szék, se asztal nem alkalmatlankodik. (…) Micsoda szép állapot, mikor el lehet lenni annyi sok házieszköz nélkül.” Vagy ha a hatalmas kajmakán lakomára hívta a magyar urakat, de éhesen kellett felállni az asztalától, s még inni sem adtak nekik, valamennyire csak mérsékelte a bosszúságot, ha erről epésen így lehetett számot adni: „De az italról szó sem volt. A’ való, hogy annyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott.” És amikor arról esik szó, hogy „az úri asszonyokat másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket”, tán még a fejfejás is elővette volna jó Mikes deákot, ha hozzá nem tudja toldani: „Nyernek is rajta sokszor, mint Birtók a csíkban”. Azóta is törhetjük a fejünket, mit, hogyan és miféle csíkban nyert ez a bizonyos Birtók, hogy ily nevezetes személy vált belőle.

A magyar nyelv egyik nagymestere, Kosztolányi írja Mikesről: „…az első prózaírónk, aki társalgási nyelvünket szólaltatta meg.” El ne felejtsük hamar hozzátenni, hogy ez a nyelv, amelyen olyan jól lehetett társalogni már háromszáz évvel ezelőtt is, a magyar nyelv székely nyelvjárása. Székelyül igen alkalmatosan lehet eszmét cserélni mindenről, még a sínylődésről is, vagyis hogy arról kiváltképpen. Mintha direkt erre találták volna ki. Tömören és találóan, olykor meglepő hasonlatokat és szólásokat híva segítségül, úgy lehet vele elmondani valamit, hogy abban benne találtatik az illetőnek a viszonyulása is ahhoz a valamihez, meg úgy általában a véleménye mindenről és önmagáról, sanyarúan és sokszor mégis kacagtatóan.

Menedék is, fegyver is a nyelv. És a játéknak eszköze. Bízvást mondhatjuk, hogy ezt is tudta jó Mikes deák. Székelyül nemcsak egyszerűen kimond valamit az ember, hanem kicsit még meg is matatja. Ha éppen fogja a figurázás. Valahogy úgy (ha már ülőeszközről esett szó), mintha az ember nem ülne le első szóra egy számára szerfelett kényelmetlen székre, még ha némely hatalmak éppen erre adtak is neki elháríthatatlan parancsot, hanem előbb jól megforgatja, megbillegteti, minden oldaláról alaposan szemrevételezi, s hozzá még gúnyos megjegyzésekkel is illeti azt a bizonyos ülőalkalmatosságot, hogy csak azután helyezze rá peckesen a hátsó felét. Mert azért így mégis más ülés esik rajta. Szinte még össze is barátkozik egymással az az ülep és szék. Ámbár a szinte és a valóban soha nem érnek össze, nem ehejt vannak azok egymástól, hanem ahajt, s úgylehet, az ülep is feszt fészkelődni fog az ilyen széken.

Hát ezt kellett megtanulnia szegény jó Mikes deáknak. Mikes Kelemen Leveleskönyvének méltatói többnyire nem múlasztják el megemlíteni, hogy szerzőjére hatással voltak a kor híressé vált francia levélírói, Madame Sévigné és Roger Rabutin Bussy. Franciaországi kényszerű időzése alatt Mikes minden bizonnyal megismerkedett a francia művelt társaságokban éppen dívó olvasmányokkal. Az olvasás szenvedélye különben élete végéig elkísérte, leveleiben számos utalás található erre. A rodostói száműzetés véget nem érő várakozásában a könyvek ideig-óráig a szabadulás kapuiként szolgáltak.

Molnár Vilmos

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

Tamási „Ábelére” nincs magyarázat. És nincs felelet sem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs kérdés.

Ábel mi vagyunk, mindannyian, még a legelvetemültebbek is, azok is, akik kirobbantják a fát a Hargitán, akik ügyeskedni próbálnak, és azok is, akik vállalják a havasi létet, akik ésszel-hittel, puszta kézzel küzdenek meg a mindennapokért: mind-mind Ábelek vagyunk.

Ezért ismerünk olyan szívesen magunkra ebben a csudálatos könyvben. Mert valami olyan köszön vissza belőle, mintha varázstükörbe néznénk: hiteleset mutat, de csak azt láthatjuk meg belőle, amit szeretnénk.

Ha létezik nemzeti archetípus, akkor az „Ábel” az – és most gyorsan abbahagyom ezt, mert az ilyen csúnya szavakra minden bizonnyal lenne legalább három metsző, találó válasza Szakállas Ábelnek, amit aligha tennék ki az ablakba. Inkább csak annyit mondanék: ha sötét szobába nézel, az ablaküveg is tükör: talán ezért látjuk folyamatosan önnön arcunkat Ábelében.

És bár a világ sokat változott, nem sokat változott óta. Ma is van Hargita, van fenyőfa, vannak bankárok, vannak Surgyélánok és Fuszulánok. És vannak kicsi erdőpásztorok, de vannak ám somlyói ferences barátok is, és van emberi jóság, ami ellensúlyozza a bennünk lakozó sasevő megalkuvást.

És amíg mindez így van, együtt, addig nagy baj nem lehet. És mindaddig, amíg Tamási „Ábelét” olvassuk, szeretjük: ez így marad. Egyéb már nem is kell ehhez.

Legfennebb az a három dolog, amire bárhogy csóválná fejét most Szakállas Áron vagy Tamási Ábel, tőlük tanultuk: Hit, Hűség és Humor.

Ha mindez megvan bennünk, akkor örökké otthon vagyunk.

György Attila

Bözödi György: Székely bánja

Se az Erdélyi Szépmíves Céh, se a Hitel nem akarta megjelentetni Bözödi György Székely bánja című remekművét: tizenhat fiatal írónak kellett összefognia ahhoz, hogy – az újonnan induló Enciklopédia Kiadó első köteteként – 1938-ban mégis napvilágot lásson a könyv. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy se a „nagy öregek” (Kós Károly, illetve a helikonisták első nemzedéke), se a „fiatal farkasok” (László Dezső, Venczel József és társaik) nem vállaltak közösséget az akkor 25 éves Bözödi Györggyel?

A kérdésre a válasz minden bizonnyal a Székely bánja alaptézisében keresendő: „A köztudatban hamis utópiát tettek általánossá a székelységről – mondja Bözödi. – Az utópia hirdette, hogy itt mindenki szabad, egyenlő és egyformán nemes, a jobbágyságot nem ismerték, társadalmi súrlódások nem keletkezhettek” (jellemző példája az utópia „megcsontosodásának”, hogy a jobbágyfelszabadító törvénynek a Székelyföldre is kiterjedő érvényességét egyszerűen elfelejtették kimondani, mivel itt elvileg jobbágyföld és -birtok nem lehetett). „Az utópia állapota csak a székelységre vonatkozó írott történelmi emlékeket megelőző időben volt valóság – folytatja alaptézisét Bözödi –, de az első írott emlékek már a székely társadalmi élet sorvadásáról, fokozatos bomlásáról beszélnek.”

Kezdődött minden a székely önkormányzatiság leépülésével, folytatódott a földért vívott harcokkal, a tizenegy sikertelen székelylázadással, a jobbágyosodással, az arányosítással és tagosítással, az elszegényedéssel és a folyamatos kivándorlással – egészen a trianoni közhatalom-változásig. Ezt a székely történelmi múltat és a kisebbségi sorba került székelység két világháború közötti közállapotait írja le Bözödi, kegyetlen őszinteséggel – s ezzel, azt hiszem, vissza is kanyarodhatunk eredeti kérdésünkhöz, hogy miért került olyan nehezen kiadó a Székely bánja számára.

A belülről jövő kritika mindig kétélű fegyver. Különösen igaz volt ez Trianon után, a törleszteni vágyó, önbizalommal teli román uralom alatt: új intézményrendszert kellett kiépíteni, lelket kellett verni a sokkos állapotba került erdélyi magyar társadalomba, amely a szomorú valóság elől szívesebben menekült a „romantikus” történelmi múltba. „Veszélyes” dolog ilyenkor kritikával élni. Tudta ezt Bözödi is: „kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól”, mondja 1939 őszén, a Székely bánja 2. kiadásához írt Előszóban. Igen ám, de Trianontól a Székely bánja megírásáig eltelt 18 esztendő: divatba jött a tényirodalom, útjára indult a falukutató mozgalom, a helikonisták második nemzedéke elkészült a transzszilvanizmus kritikájával stb. Egyáltalán nem csoda tehát, ha Bözödi is – minden „óvatossága” ellenére is – arra a következtetésre jut (már említett előszavában), hogy „Reményünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe, és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket és közelebb visszük a valósághoz”…

Negyvenéves vagyok. 1990-ben váltam nagykorúvá, gyakorlatilag a szemem előtt épült ki a „fiatal” „székely” „demokrácia”, mégis mennyire örülnék, ha egy új „Bözödi György” összefoglalná egy könyvben az utóbbi 22 év kortársi történéseit! Azt se bánnám, ha Székely támadt lenne a könyv címe…

Lövétei Lázár László

Kányádi Sándor: Válogatott versek

„Miért nem lóg a falon ez a költő bácsi?” A kérdést egy kisiskolás tette fel valamikor a hetvenes évek vége felé a tanító néninek. Nyilván tetszett neki az ünnepélyre kiosztott, szavalásra kapott költemény, és képtelen volt felfogni, hogy az osztályterem, vagy a folyosók falain függő képek között miért nem szerepel az ő versének a szerzője is. Lehetőleg nagy szakállal, kackiás bajusszal, oldalán karddal, de legalább egy könyvvel a bal kezében, miközben révülten nézi az őszi tájat, a borongó felhőket, s jobbjában egy pennát tart, készen arra, hogy mindjárt papírra is vesse a látottakat. „Miért nem lóg a falon?” – ismétlődött meg a kérdés. A tanító néni már készen volt a válasszal: „Mert él, fiacskám.” „Igen?” – hangzott a csodálkozó hang, mert a válasz nem elégítette ki, hiszen élőnek is volt ott képe, és nem is akármilyen helyen. Az igaz, hogy az az illető nem volt költő bácsi.

Kányádi Sándor él, hála istennek, a szó konkrét értelmében, és él verseiben, az olvasók tudatában is. Nem ismerek még egy „ennyire élő”, a köztudatban ennyire jelen levő költőt, mint Kányádi Sándor. Talán Petőfi az, akinek ennyi versét, ennyi sorát ismerik, szeretik az óvodától az egyetemig – és vissza. A költőknek pedig mi lehet nagyobb örömük, elégtételük, mint amikor verseikben, verssoraikban továbbélnek a gyerekek, felnőttek, fiatalok és idősek, kicsik és nagyok, elemisták és gimnazisták, munkások és földművesek tudatában, emlékezetében.

Bátran kimondhatjuk: Kányádi Sándor, a középkori énekmondók, igricek jelenkori utóda, a legélőbb mai magyar költő. És ha van egyáltalán valaki napjainkban, aki mostani, ingergazdag, de versszegény világunkban a verssel, magával a költészettel ennyire magával tudja ragadni a közönségét, ő az. Olvasók százai hallgatják szájtátva, figyelmesen templomban, iskolában, kultúrházban, klubhelyiségben stb. őt, az énekmondót, az előadó Költőt. Nincs az a terem Erdélyben, és talán másutt sincs, amelyet ne tudna megtölteni olvasóival, közönségével egy-egy találkozója alkalmával.

A hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában erőt adott, megmaradni segített. Ma sem kevesebb, amit értünk, olvasóiért tesz: a nyelvben, a szép magyar nyelvben segít megmaradnunk.

Fekete Vince

 

A Székelyföld szerkesztősége, illetve a Hargita Kiadóhivatal munkatársai ajánlják itt az olvasónak az általuk gondozott köteteket.

Az egyes kötetek megrendelhetőek a kattintás után:

Székely népballadák
Mikes Kelemen: Törökországi levelek
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Bözödi György: Székely bánja
Kányádi Sándor: Válogatott versek