Sukiyaki Western Django

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, van valami a japánokban, ami köszönő viszonyban sincs a nyugati ember „normális” életfelfogásához. Ha úgy tetszik: nem kicsit őrültek.

Azt ismét leszögezhetjük, hogy Quentin Tarantinóban is van valami, aminek megint semmi köze a normalitáshoz. Nem kicsit őrült az alak.

Végső soron ezért (is) szeretjük a japánokat, és Tarantinót is.

Na de a kettő együtt, egyszerre… ilyenkor történnek olyan katasztrófák, mint a Sukiyaki Western Django. Az egész film tulajdonképpen pont annyira nyakatekert, körülményeskedő és „ibóktalan”, mint maga a cím.

Már önmagában az megérdemelne 25 botot, akinek a japán western fogalma eszébe jutott. Lehet ugyan rokonítani a szamurájokat a vadnyugati pisztolyhősökkel: de azért igencsak csóválná erre a fejét Cunetomo Jamamoto (Yamamoto Tsunetomo) és Wyatt Earp egyaránt.

Na de vissza a filmre. Két dolog miatt vásároltam meg (na jó, beismerem: kalózoktól) a filmet: az egyik a címbéli Django, és a másik, hogy Tarantino is szerepel benne, s aránylag nagy összegbe mernék fogadni, hogy belekavart a rendezésbe is, piszkosul.

Az eredeti Django egy bűbájosan igénytelen spagettiwestern, a műfaj hőskorából. Imádtam. A film tulajdonképpen semmiről nem szól, de azt jó hosszasan. Gyakorlatilag annyi, hogy a főhős irdatlan sárban cipel maga után egész film alatt egy ménkű nagy koporsót, amit aztán a film végén kinyit, elővesz belőle egy Gatling-géppuskát, és mindent, de mindent sz*rrá lő vele.

Ennyi elég is egy tisztességes westernnek, s nem is volt annak akadálya, hogy ne készüljön számos remake belőle a továbbiakban, mondom most csak a legismertebbet, a Last man Standing-et Bruce Willissel a főszerepben.

Ebben a japán remake-ben, a Sukiyakiban is van sár is, koporsó is, annak húzigálása is, meg lövöldözés is. Nem lesz tőle jobb. És van még benne mindenféle japán gengszterfilm-beütés, szinte egész passzusok minimális átdolgozással tucatnyi filmből, sőt még Shakespeart sem átallotta belekeverni a rendező ebbe az iszonyú katyvaszba, aminek eredményeként nyugodtan parafrazálhatjuk: a Sukiyaki az a film, amiben teljes az őrület, de legalább nincs benne rendszer.

Egy nagy pozítivuma tagadhatatlanul van: éspedig a gyönyörű filmezés. Elképesztően szép képek vannak benne, na de ez valamirevaló japán rendezőnél alapkövetelmény.

Tarantino színészi alakítása a filmben enyhén szólva is feledhető, és akkor még jól jártunk vele, részéről elég volt annyi is, hogy a nevével simán eladhassák a filmet.

Mazochistáknak, hivatásos filmkritikusoknak erősen ajánlom, másnak senkinek, egyszerűen nem éri meg az a közel két és fél óra az életünkből.

Japán western… na persze.

György Attila