Fiatal pár érkezik Párizsba. A férfi, Gil (Owen Wilson) művészlélek, aki szeret az esőben sétálni, bazárokban nézelődni és a huszas évekről nosztalgiázik, a nő, Inez (Rachel McAdams) gyakorlatias, az eső elől mihamarabb taxiba ül és butikokban vásárol, miközben leendő tengerparti házát tervezi. Gil Párizsban szeretne élni, Inez Amerikában. Mint hamarosan kiderül, egyetlen közös vonásuk van csupán: mindketten szeretik a pita kenyeret. Elég ez az együttmaradáshoz és az esetleges házassághoz? Többek között ez is kiderül Woody Allen tavaly forgatott filmjéből. A rendező jó szokása szerint továbbra is évente előhúz kalapjából egy-egy mozgóképet, az idei, a To Rome with Love már el is készült. A cím pedig nem meglepő, a lassan 77 éves Woody Allen az utóbbi években kimozdult New Yorkból és Európát járja be: London, Barcelona és Párizs után idén már az olasz főváros vált meséjének főszereplőjévé.
A hangsúly a helyszín mellett egy következetesen visszatérő szereplőn van: magán a rendezőén. Woody Allen ugyanis már a hatvanas évektől szerepet vállal saját filmjeiben, többnyire ugyanazt a neurotikus értelmiségit alakítva, aki nehezen boldogul ugyan a párkapcsolati buktatók és a szakmai hullámvölgyek közepette, cserébe viszont igencsak sokat beszél mindezekről. És mikor nem lép Woody Allen a színre, akkor is egyértelmű, hogy éppen kinek a szerepe az övé. Angliában Scarlett Johansson bőrébe bújt, Spanyolországban Penelope Cruzéba, francia földeken kóborolva pedig Owen Wilsonéba, aki a romantikus komédiák hősszerelmesei után meglepően vonzó módon hozza a kissé eltévedt, ám annál meglepettebb írópalánta figuráját. Neki ugyanis összejön az, amire sokan csak vágyakoznak: eljut oda, ahová akar és mégcsak csalódás sem éri. Jókor van ugyanis jó helyen és így, egy kis segítséggel, átléphet egy másik időzónába. Az Éjfélkor Párizsban ugyanis nem arról szól, amire kezdetben gyanakodhatnánk. Nem a szerelmesek egymástól való elhidegülése tölti ki a jeleneteket – habár ez sem hiányzik – , hanem egy időutazás. Gil ugyanis visszakerül a jelenből a húszas évek Párizsába, oda, ahol mindig is szeretett volna élni. Vele együtt pedig mi is csak kapkodjuk a fejünket, hiszen művész művészt ér, írók, festők és filmesek tűnnek fel és el, közben pedig úgy tűnik, mintha akkoriban egyáltalán nem is éltek volna gyakorlatiasan gondolkozó, hétköznapi emberek. A könnyed eleganciával felvázolt figurák sokszínűsége szerencsére nem szórja szét a figyelmet, a cselekményvezetés könnyen követhető, a hangulat magával ragadó, a jelenetek lendületesek, a cinizmus szokatlanul visszafogott, a filmet pedig jó nézni. A művészdömping ellenére nem ereszkedünk le filozófiai mélységekbe, ez viszont nem is hiányzik, kapunk egy közhelyes tanulságot is – most is pont olyan jó élni, mint bármikor – viszont ez nem zavaró. És lehet, hogy nem megyünk ki sétálni az esőbe, mert ahhoz talán Párizs is kellene, de megtörténhet, hogy a film megnézése után már nem fog annyira zavarni, ha olykor bőrig ázunk.
Boda Székedi Eszter