Tavasz volt, éppen egy hatalmas fenyőkkel körülvett tisztásról tartottam hazafelé. A róka nem látott meg, teljesen belefeledkezett a vadászatba. Azelőtt sohasem volt szerencsém ilyen behatóan megfigyelni. Elfojthatatlan vágyam támadt, hogy közelebb menjek hozzá. Minél közelebb értem, annál inkább féltem, hogy el fog futni. Amikor megfordult a pillantásában benne volt, hogy tisztában van vele, mennyire fel vagyok dúlva, és azután elfutott. Ezekkel a szavakkal ír le Luc Jaquet egy harminc évvel ezelőtti találkozást és ezzel a jelenettel kezdődik a találkozás ihlette film is. Időközben a francia rendező elkészítette a világhírűvé vált Pingvinek vándorlása című művét, amelyik egy fikciós elemekkel gazdagított dokumentumfilm egy távoli vidéket benépesítő élőlényekről. Ennek nézése közben nehéz különválasztani, hogy csupán mi ruházzuk fel emberi vonásokkal, érzésekkel az állatokat, vagy valóban hasonlatosak vagyunk egymáshoz.
A róka és a gyermek című film újra arra a határvonalra merészkedik, ahol valóság és fantázia találkozik, itt azonban már jóval hangsúlyosabbak a meseszerű elemek. Nem dokumentum-, hanem játékfilmet látunk, amelynek főszereplője, története és tanulsága is van, miközben olyan valószínűtlen jelenetekkel találkozunk, amelyekről mégis el tudjuk hinni, hogy megtörténhetnek. A film úgy vezet vissza ugyanis a természetbe, hogy közben gyermeki tekintettel csodálkozhatunk rá a minket is körülvevő világra, annál is inkább, mivel most már nem jéghegyek között, hanem számunkra is kimondottan ismerős tájakon járhatunk.
Vöröshajú (!), tíz év körüli kislány találkozik egy rókával, az állat pedig nem menekül előle riadtan,hanem ők ketten egymásra csodálkoznak. A róka nagyon lassan, az évszakok változásával kísérve, elfogadja a gyermek közeledtét, aki meg akarja őt szelídíteni. A történetben, mindennek ellenére, nincsen amolyan kisherceges utóérzés, sőt még a nép- és állatmesék ravaszdija sem furakodik előtérbe. Egy valóságos, úgymond hús-vér rókát látunk, aki mindvégig megmarad vadállatnak, annak ellenére, hogy nyitott valamiféle sajátos, szavakon túli kommunikációra a kislány felé. Nem az állat megszelídítését meséli el ugyanis a történet, hanem az ember visszatalálását a természetbe, azt a folyamatot, ahogyan a gyermek ráébred arra, hogy könnyebb póráz nélkül megtartani valakit. A film nagy részét a francia Alpokban forgatták, az egykori találkozás helyszínén. Nem egyetlen róka szerepel a filmben, hanem jóval több, a róluk készült felvételekből született meg a vásznon látható rókakoma. Összesen egy kislány, egy kisfiú és egy felnőtt látható a filmben, az utóbbi kettő viszont csak a zárójelenetben. Ilymódon azt a gyermeki nézőpontot is idézi a film, ami másnak mutatja a körülvevő világot, ahogyan azt mi, felnőttek látjuk. Sokszor rászólnánk a kislányra, hogy vigyázz, ez így nem lesz jó, vagy elcsodálkozunk, hogy nem kér segítséget a nagyobbaktól, közben pedig lépésről-lépésre elfogadjuk, hogy ez így a temészetes, ez így az ő világa. Érdemes a főszereplőhöz hasonló korú gyermek(ek)kel leülni a film elé, hiszen ilyen módon könnyedén felül tudunk emelkedni az olykor közhelyes fordulatokon, a képeslapszerű felvételeken, és közben nem csupán a természethez, hanem hozzájuk is közelebb kerülhetünk.
Boda Székedi Eszter
A róka és a gyerek (Le renard et l’enfant, 2007), francia filmdráma, 92 perc. Port.hu adatlap