Rango

Sokáig abban a hitben voltam, hogy az itt már korábban emlegetett Így neveld a sárkányodat minden idők legjobb rajzfilmje. Egészen mostanig, amikor megnéztem a Rango c. rajzfilmet. Nos, a kettő azt hiszem, megoszthatja egymással a dobogó legfelső fokát.

Már maga a rajzfilm-western fogalma kellemesen megbizsergeti a nevetőizmokat, és ha elképzeljük, hogy itt a szereplők a Mojave-sivatag különféle állatai, máris készen áll a recept a sikeres vidámságra.

Rango, a (rajz)film főszereplője egy enyhén ütődött kaméleon, akinek nyilván a szeme sem áll jól, de alapjában véve szimpatikus kis hazug jószág. Egy autós malőr után hirtelen a sivatagba kerül, ahol aztán elvetődik egy olyan kisvárosba, amelytől Sergio Leone, és az olasz spagettiwestern-rendezők kollektíve megnyalnák még a lábbujjaikat is.

Ott aztán persze kezdődnek a vijjogó bajok – a szó legszorosabb értelmében, mert elsőként is egy kifejezetten tekintélyes héjával kell megküzdeni. Aztán seriff lesz a kaméleonból, aztán egyéb bajok jönnek, nagytőke, vízhiány, korrupció, és persze szerelem, minden, ami egy klasszikus westernfilm elhagyhatatlan kelléke.

Hab a tortán, hogy legváratlanabb helyeken meg-megjelenik egy szimpatikus baglyokból álló mexikói zenekar, akik olyan borúlátó és apokaliptikus nótákat húznak a főhős jövőjéről, amihez képest egy széki kesergő vidám indulónak tűnik. Persze sosem válik be dallamos jövendelésük, de attól még töretlenül bíznak abban, hogy a főhősz hamaroszan meghal.

És vannak még a filmben zseniális macskák, nyulak, mormoták, tücskök és bogarak, a polgármester egy vén teknőc, még egy pajeszos oposszum is bele-belekotyog a cselekménybe, amikor pedig vad üldözés kezdődik a filmben gyalogkakukkok hátán, garantált a rekeszizom próbára tétele.

Mindez olyan szintű mesteri megjelenítéssel, megrajzolással, animációval, hogy a filmben ritkán bevágott valós filmezéseket szinte lehetetlen megkülönböztetni az animációtól. A film egyetlen emberi szereplője egy Clint Eastwoodra nem véletlen hasonlító öreg fazon, róla aztán kiderül, hogy ő a Nyugat szelleme, de erre hál’Istenek nem szántak kettő percnél többet.

És miközben végignevetjük a rajzfilmet, a vége fele lassan érezni kezdi a néző, hogy vicc-vicc, de nem is olyan nevetséges a film mondanivalója, és lassan elkomolyodik lelke mélyén az arc, bár a vadnyugati állatkák továbbra is csak murisak. Mert a rajzfilm tulajdonképpen arról szól, hogyan épül a háttérben a gazdasági birodalom, és hogyan semmizik ki a hétköznapi kisembereket, izé, jelen esetben kisállatokat.

Aztán elhangzik egy vészes tanulság is, az érthetőség kedvéért vagy háromszor is kihangsúlyozzák: „akié a víz, azé minden.” És ezt a nagy nevetés közben nem ártana szívre vennünk mi is, itt, ahol minden lépésre borvíz bugyog – de azért a háttérben már mintha látszanának a mindent felemésztő las vegasi fényreklámok, hogy a filmbéli hasonlatnál maradjak.

Mert, a bagolyzenekart idézve, lehet, hogy mindennek jó a vége, de megeshet, hogy csak eljönnek a borzalmak, mégpedig hamaroszan.

Addig is jó mulatást a (rajz)filmhez!

György Attila