Ritkán jut el a Kárpát-medence legkisebb színháza Székelyudvarhelyre. Jó volt találkozni a kézdivásárhelyi Városi Színház társulatával kedden este. Molnár Ferenc vígjátéka, A jó tündér egyike a mostanság nem túl gyakran játszott daraboknak, bár tudjuk róla, hogy a szerző mintegy háromtucatnyi színpadi műve közül ez is komoly sikerrel futott annak idején Amerikában.Valahogy Erdélyben kissé kiszorult, kimaradt a repertoárból, nem annyira vált általánosan közismertté és kedveltté, mint a Liliom, a Játék a kastélyban, A vörös malom vagy Az ördög. Ez a viszonylagos háttérbe szorulás azonban egyáltalán nem vált a mű kárára, mert a néző, amikor a plakátokon és a színlapokon meglátja a szerző nevét, akkor azonnal tudja, hogy mire számíthat. A múlt század elejének különleges pesti figurái bukkannak fel a színpad terében, de oly módon, hogy még akkor is hitelesek, ha nem pestiesen közelítik meg a színművészek a benne szereplő jellemeket. Az a zsenialitás okozta mindig Molnár Ferenc sikerét, ahogyan ábrázolta a miliőt és a hősöket, a jellemek és a szituációk bárhonnan és bármikor, bárki által, bárhol megközelíthetők voltak, akár a tengeren túl, akár idehaza, akár demokratikusan nyitott, akár diktatórikus rendszerben játszották a műveket. Még száz év múltán is hiteles, pormentes benne minden. A jó és a valóban hiteles színmű másmilyen nem is lehet, hiszen az élet a maga arcaival és a sajátos helyzetekkel örök, csupán a benne senyvedő, szenvedő és boldoguló élő emberek cserélődnek, de az élet maga, az mindig „olyan”, hogy a régi arcok által is magunkra ismerhetünk.
A történet roppant egyszerű: Lu, a jó tündér azért van, hogy mindenkinek jót, szerencsét okozzon, ám ő maga is megérdemelné a jobb sorsot. Olyan vígjáték ez, amelyben minden pozitívra fordul és a végkicsengésben életigenléssel találkozhatunk, a megtalált helyes úttal, amelyre ráállnak majd és haladnak a szereplők. Lu szerepében Gulácsi Zsuzsanna kiválóan alakítva közelített Molnár Ferenc világához, bár nem pestiesen forgolódott a férfiak között. Valahogy „nem jött át” az a fajta hanghordozás, amely a magyar fővárosban – sváb és zsidó hatásként – még ma is felismerhető. Inkább egy kicsit „elvidékiesítette” a figurát, ami itt egyáltalán nem okozott itt galibát. Csak más lett, de attól még értékes. És a miénk. Énekhangja viszont nem volt igazán kiemelkedő. Az epizódszereplők közül Karolin kisasszony szerepében Mezei Gabriella m.v. remekelt. Még az is megkockáztatható, hogy ő volt a legjobb. Könnyedén azonosulva alakította a vénkisasszony gépírónőt, éppen csak karikatúraszerűen kontúrozva a jellemet. Lung László Zsolt kiválóan hasznosította fizikai adottságait, igazán hiteles, csetlő-botló ügyvédként, aki el sem tudja képzelni azt a nagy szerencsét, amelyben részesült, és folyton azon töri a fejét, hogy megtalálja a helyes jogi magyarázatot a boldogságra, s azt a passzust hozzá, amely megengedi ezt a számára furcsa állapotot és életformát. A kis utójáték – mi lesz tíz év múlva? – filmszkeccs-szerűen idézte fel a századelő hangulatát. Talán ez az öt perc volt ebben az újszerű megközelítésben a legemlékezetesebb, ráadás, egyfajta hab a Molnár Ferenc-féle tortán.
Simó Márton
Molnár Ferenc: A jó tündér
Szereplők: Lu (Gulácsi Zsuzsanna), Dr. Spórum (Lung László Zsolt), Konrád (Fekete Zsolt), Államtitkár (Bordás Attila), Karolin (Mezei Gabriella), Főpincér (Dávid Péter), Tündér (Fábián Ágnes m. v. ).
Rendezte: Kolcsár József
Fotó, videók: Kató Zsolt, Bakó Kincső. Zene: Kertész János, Éltes Áron, Cserkész Emese. Dramaturg: Nagy B. Sándor. Díszlet, jelmez: György Eszter, Bálint Annamária.