Megtörtént és elmaradt találkozásokról szól ez a kötet, kisesszék, művelődés- és művészettörténeti eszmefuttatások, dokumentumok mentén mutatkoznak meg benne a ma már alig-alig látható arcvonások. Szőcs Géza munkája (Tasso Marchini és Dsida Jenő – avagy sorsvonalak játéka Kolozsvártól Arco di Trentóig. Szent István Társulat, Budapest, 2010. 110 + XVI. o.) kiegészítője, második része Murádin László pár évvel korábban megjelent monográfiájának. (Tasso Marchini. A Dunánál. Kolozsvár-Budapest, 2007) A két könyv együtt olvasandó.
Az olasz-szerb család sarjaként erdélyivé váló festőről és a szintén bevándorló, anyaországi magyar családból származó költőről eléggé sokat tudunk, de személyes sorsuk egyes részletei mintha rejtőzködnének az életmű és a kánon elemei mögött. Olyannyira, hogy a gyermek Tasso Marchini háborús viszontagságairól és Nagyváradra való megérkezéséről vajmi keveset tudnánk, homályosabb lenne, ha Sz. G. nem szentelne különös figyelmet ennek az időszaknak. Dsidával Marosvásárhelyre is elutazunk, szépségversenyen “veszünk részt”, megtudjuk, hogy fölöttébb “érdekes” címzésű borítékot küldött a városba, s az a paksaméta végül is célba jut, hiszen úgy egy évtized múltán annak a bizonyos hölgynek, “leánykának” – ahogy maga a költő fogalmaz – “[Dsidától származó] több levele és hozzá írt verseinek kézirata elveszett a második világháború alatt”. Mokossiny Kató úrleányról van szó, aki mellesleg festőművész, “Kolozsváron és Nagybányán tanult, román kormányösztöndíjjal Olaszországban jár” 1935-ben. Hogy miért fontos Olaszország? Mert Sz. G. hősei, e történetfüzér főbb- és mellékszereplői – az írók és költők: Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Déry Tibor, Márai, Bródy, Hunyady Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, a képzőművészek: Gy Szabó Béla, Szervátiusz Jenő és természetesen Tasso Marchini –, mind megfordulnak Itáliában, többnyire a Garda-tó környékén és a közelében levő Arco nevű kisvárosban is. Marchini a leginkább, hiszen sikertelen gyógykezelése után ott borul rá a hant. Mondhatnánk azt is: az édes anyaföld, de ez így egyáltalán nem igaz. Betegtársai feljegyezték róla, hogy a halála előtti napokban teljesen elfelejtett olaszul, csak magyarul és románul beszélt. A temetése körüli tennivalókat intéző menyasszonya, eszme- és diáktársa, Letiţia Muntean – Tizzi, így szerepel a kortársi feljegyzésekben és néhány Marchini-képen, amelyek modelljéül szolgált – szembesült a vállalkozói bizalmatlansággal, amely a “morto straniero” iránt nyilvánult meg, olyannyira, hogy a testet formalinban konzerválták, és addig tárolták a szanatórium hullapincéjében, míg otthonról (!), azaz Erdélyből meg nem érkezett a temetés lebonyolításához szükséges összeg.
A szerző a Kolozsvár-Nagybánya-Marosvásárhely háromszögbe helyezi az itt felidézett események súly- vagy gócpontját. Mindenki onnan indul, s oda vágyik vissza. Hunyady Sándor is, akinek itt születtek legemlékezetesebb novellái, aki Erdély szívében vált neves (hírlap)íróvá. Hunyady is szembemegy a trenddel: repatriál egy időre. És érdekes módon: itt érzi leginkább otthon magát. A kolozsvári régi Király utcában lakik, alig pár lépésnyire attól a háztól, amelyben született. Azért érdekes a Király utca, mert már ekkor már itt él Fülöp Antal Andor képzőművész, Marchini egyik legjobb barátja. Aztán adott egy másik párhuzamosság is: Kuncz-Dsida-Hunyady, immár a Fürdő (később Pavlov, ma Cardinal Hossu) utcában. Ez a három egymással párhuzamosan futó “életvonal” már rendelkezik közös pontokkal, hiszen Hunyady és Kuncz Aladár sokáig kollégák az Ellenzék szerkesztőségében, Dsidát pedig “eszmei közösség” kapcsolja össze vélük. Kolozsvár olyan kicsiny az 1920-as évek második felében, az 1930-as évek elején, hogy viszonylag könnyen találkozhatnak benne a hasonló érdeklődésű emberek – ez még a mesterséges felduzzasztás és szétrombolás előtti állapot –, de mégis akkora, hogy előfordulhat az, hogy Marchini és Hunyady nem “futnak össze”. Nem készül Dsida- és a Kuncz-arckép sem. “Pedig mit nem adnánk egy portréért, amelyet Marchini festett volna…” – sóhajt fel Szőcs Géza.
Itt a tüdőbaj nemcsak úgy van jelen, mint cifra motívum, sajnos – Marchinihez hasonlóan Hunyady is ettől szenved, Kuncz Aladár úgyszintén –, még az egy nemzedékkel korábbi vonatkozásai előjönnek, történetesen az, hogy a Hunyady Sándor édesanyja barátnéjaként idézett Jászai Mariba oly reménytelenül szerelmes Reviczky Gyulával is ez a kór végez. És láthatjuk a tartósnak bizonyuló “nagy találkozásokat” a Kerepesi temetőben.
Hogyha hagyjuk, feltámad bennünk a nosztalgia egy boldog (?), hol-volt-hol-nem-volt-igaz-sem-volt kor és állapot, egy belső Közép-Európa iránt: “Arco voltaképpen nincs is messze: ha az ember reggeli után indul el Kolozsvárról, este már az Alpesek (túlsó) lábánál fekvő városkában vacsorázhat, amely Habsburg-jogar alatt, nem is olyan régen még ugyanannak az államszerkezetnek volt a része, mint Kolozsvár is.”
Simó Márton
Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében.
