A Fekete Piros című előadás valóban azokat a tartalmakat hordozta, amelyekre számítottunk. A díszletnek – egy forgatható, görgőkön mozgó piros-fekete paraván – nemcsak térelválasztó funkciója volt időnként, hanem mintha idősíkokat szelt volna ketté. Hol a gyász jelenléte, hogy a kiömlő vérre emlékeztető piros szín dominált a reflektorok fényében, bosszantva is a nézőt, hogy kizökkenti abból a kegyelmi állapotból, amikor hallgathatja a gyönyörűen előadott népdalokat, hogy követheti a virtusos táncmozdulatokat. Nemcsak az egyik “legutolsó” (1717) tatárjárást idézte a fekete-piros, amely vállaltan azóta dominál a széki asszonyok ruhadarabjain, hanem az utána következő történelmi fordulatokat is.
A zene elengedhetetlen kísérője a táncnak, feltétele, közege, éltető eleme, mint a levegő, mint a víz, amelyben megannyi formában működhet az élet. De olykor eltűnt a dallam itt is, akárcsak a kolozsvári Sétatér bejáratánál levő járdaszigeten hajdanán, amikor a hatvanas-hetvenes években kínjukban járták a széki cselédlányok és a városra szakadt legények. Sok víz lefolyt azóta a Malomárkon és a Szamoson, meg egyebütt, “kiutálták” a népit, kivetkőztetett az idő belőle, olykor magunk vetettük el, de valahogy azok a pentaton dallamok továbbra is megmaradtak, élnek és felhangzanak, hogy bennük és általuk “lubickolhassunk” e fénytől átjárt időben.
A virtus megvan, létezik, fel-feltámad. Túlél. Nemcsak üres fekete-piros szavak vannak Szék városának főterén réztáblába ágyazva, nemcsak halott néprajzi gyűjteményként hever a nép lelke, hanem él. Olykor, ez igaz, és csak bizonyos körülmények közepette. Az egyetlen település Szék a magyar glóbuszon, amelynek asszonyai büszkén viselik fekete-piros ruhadarabjaikat, hiszen az passzus egyben, ajánlólevél, etalon, márkajel a huszonegyedik század lagúnáiban, ahol mindig valahol másutt terem a kenyerük.
A táncnak, a zenének, az éneklésnek is lehet találni ilyen korszerű funkciókat, s akkor túlél velünk együtt.
A Heveder együttes – stílszerűen – táncházat muzsikált az előadás után, hogy feltámassza a jelenlevőkben a hangulatot. A Művelődési Ház nagyterme zsúfolásig telve volt a Fekete Piros alatt – pótszékek is kellettek jócskán, hiszen buszokkal, gépkocsikkal jöttek nézők Erdőszentgyörgyről, Balavásárról, rajongók, akiknek ott van a világ közepe, ahol az együttes művészei fellépnek, s olyankor közelebb van a lelkükhöz Udvarhely, mint Vásárhely, ahol a Maros Művészegyüttes egyébként hivatalosan működik – sokan indultak is mindjárt hazafelé, de a Heveder sallangmentes zenéje hallatán azért megálltak az emberek, s úgy negyedóra múltán táncházivá terebélyesedett a hangulat. Átmentődött az előadás üzenete. Vagy legalábbis annak pár vonatkozása. Van némi remény. Megmaradhatunk, ha akarjuk. Úgy. És olyannak, amilyennek merészebb álmainkban láttuk néha magunkat.
A Heveder együttes vajdaszentiváni csárdást játszik
Napom, napom, fényes napom – népdal-feldolgozás
Simó Márton
Jó lenne,ha hozzáértőbb,és fogalmazni is jobban tudó “újságíró” közölne erről a többre érdemes előadásról.Ezenkívül jobb helyen érdemelne közlést a kultúra rovat,mert ahogy kinéz rövidesen kiszorul az onlin oldalakról…
Az újságíró, ebben az esetben jóval több, mint holmi újságot író személy. A cikk és a hozzáállás teljesen rendben van, hibátlan, te árnyékban bujkáló senki! Hogy itt van helye az online felületen, alul, az más kérdés… Olvass, és értelmezd a szöveget, aztán szólj!