Oidipusz Székelyudvarhelyen

Az előadás plakátja

Szophoklész örök érvényű művét játszani mindig nemes feladat volt. Egy színház életében, illetve az előadásban részt vevő művészek számára is olyan kihívás az Oidipusz, amely mérföldkőnek számít. Van az előtte levő idő, és van mindaz, ami utána következik. Nem történhetett ez másképp ez a Tomcsa Sándor Színház esetében sem. Tulajdonképpen már a rendező kiválasztása is szerencsésnek számít, hiszen Sorin Militaruval dolgozott már a társulat (Csehov Sirályát és Euripidész Elektráját vitte színre 2003-ban, illetve 2007-ben). Az eltelt évek során a rendező is, az udvarhelyi színház is érettebbé vált, úgyhogy szükség volt erre a mostani találkozásra.

Sorin Militaru rendező

Az Oidipusz újrafordítói, Karsai György (1953) és Térey János (1970) – mindketten ismert szakemberek, a magyar irodalmi és színházi életben – komoly rangot vívtak ki maguknak. Karsai klasszika-filológus, teljes eddigi szakmai élete a görög és latin kultúra kutatásával telt, illetve egyetemi tanárként is mindvégig – úgy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, mint a Közép-Európai Egyetemen (CEU), mint a pécsi Janus Pannonius Egyetem vagy az budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsészkarán, illetve strasbourgi és párizsi egyetemeken is – ezzel a két fontos kultúrával, az európai műveltség alapjait képező hagyományok értelmezésével foglalkozott. Térey fiatalabb ugyan, tanítványnak számít, de szépirodalmi tevékenysége (kilenc vers- és prózakötet), illetve nagy sikerrel játszott dráma-tetralógiája és dramaturgi tevékenysége őt is feljogosítja a Babits-féle fordítás modorosságainak kiiktatására, illetve a mű aktualizálására. Az újrafordítók becsületesen jártak el, semmi bántó szleng, semmi fölösleges (poszt)modernkedés nincsen a mű szövetében.

Jelenet az előadásból (Balázs Attila felvétele)

Hogy rendhagyó, illetve rendet bontó ez a színrevitel, azt már a néző előtt kibontakozó látvány is jelzi. A díszlet- és jelmeztervezők, Bianca-Imelda Jeremias m. v. és Márton Rita m. v. az úri „lakosztályt” – azt a teret, amelyben Oidipusz (Barabás Árpád) és Iokaszté (Mezei Gabriella) él és uralkodik – egy akváriumszerű üvegdobozba helyezik el a szín közepén. A vezetőnek úgy kell(ene) élnie, hogy létének bármely pillanata feltárható, bemutatható és jól látható példa lehessen. Oidipusz tragédiája abból is fakad, hogy becsületes és következetes, igyekszik megmutatkozni „a nép” előtt, igyekszik feltárni az igazságot, bár maga sem tudja, hogy ezzel önmaga ellen hívja ki a sorsot. A multifunkcionális üvegkalitka, amelyben zuhanytálca és nászágy is van, illetve tetején elfér a Szfinx (Jakab Orsolya), kiválóan alkalmas a kiszolgáltatottság ábrázolására, a fokozódó tragikum megjelenítésére. Nincsen az a sampon, és nem áll rendelkezésre annyi víz, hogy lemosható legyen az oidipuszi átok és a vérfertőző állapot. A megmagyarázhatatlan és az erkölcstelen nem iktatható ki a valóságból.

Barabás Árpád Oidipusz szerepében (Balázs Attila felvétele)

Ebben a térben Barabás Árpádnak megadatik, hogy a tragikum teljes fegyverarzenálját – dikció, mozgás, mimika – felhasználva, önmaga ellen fordítson minden körülményt, és színészként a kárhozatig „dicsőüljön” a szerepben. Felbukkan egy érdekes újítás is a mostani adaptációban: Teiresziasz, a jós alakját P. Fincziski Andrea formálja meg. Az eredetileg férfira osztható szerepben egy alacsonyabb rendű múmiáéra emlékeztető maszk álcázza, „segíti” a végzetes (és unisex!) szavak kimondásakor. Ebben az Oidipuszra élesített adaptációban Kreón (Nagy Attila Zsolt) a maga összetett és rendkívülien árnyalt helyzetében nem bontakozhat ki igazán. A Karvezető (László Kata) viszont mindvégig. Hol magyarázza, hol ellenpontozza, hol hangsúlyozza, hol erősíti, hol kiemeli a színen zajló eseményeket. Női párja a tragikus hősnek, ha úgy tetszik – máshonnan kölcsönzött mitológiai összetevőkkel – az őrangyala és a végzete Oidipusznak.

Körülbelül hetven perc alatt zajlanak le a nézők előtt a színpadi események. Szünet nélkül játszottak a Tomcsa Sándor Színház művészei. Nem tudni így, hogy két részletben milyen lenne a darab. Gyakran tapasztalni, hogy „leül” a játék, hogy nem lehet úgy újrakezdeni a „hevületet”, hogy hosszú percek kellenek, míg ismét visszahelyezi magát a darabba a néző. Itt azonban mégiscsak jó lenne. A Peter Greenaway filmekre, a Michael Nyman világára emlékeztető ének- és zene-betétek (zeneszerző Ovidiu Iloc) azonban olyan hatással bírnak, hogy a Szfinx közreműködésével bármikor eltávolíthatnak és visszahozhatnak a színházi térbe nézőt és művészt egyaránt.

Simó Márton