A vitézkötésről
Nem nagyon volt zsinórozás a székely paraszti öltözéken. Annak idején csak az uraknak díszelgett mindenféle cifraság a dolmányukon, s az is inkább azért, mert a katonai divat, pontosabban az egyenruhák pár funkcionális eleme terjedt vissza a civil öltözékre. Mert az urak általában katonák (is) voltak. A paraszt pedig maradt a kaptafánál, pontosabban az eke szarvánál, és köztudomású, hogy oda nem kellett semmi különösebb cafrang sem ingre, sem lájbira. Az általánosan elterjedtnek hitt csizma helyett, kiválóan megfelelt míves-napi használatra a bakancs, a bocskor is, s ha úgy adódott – márpedig igen gyakran előfordult –, mezítláb is lehetett/kellett járni, olcsó volt és célszerű, hiszen a talp bőre annyira megkeményedett, hogy alkalmasabbnak bizonyult a járásra mindenféle modern sportcipőnél. Jó példa erre a mostanság igencsak feltámasztott Uz Bence alakja, aki gyakorta még télen is mezítláb nyargalt a Hargitán.
A vitézkötés a huszároktól terjedt át az urakra, majd a népre. A zsinórok eredetileg főleg arra szolgáltak, hogy felfogják a kardcsapást, csökkentsék annak erejét és növeljék a hadfi túlélési esélyeit. S ha zsinór, ha sújtás került a mentére, a zubbonyra, akkor azt ragozni lehetett bőrrel, selyemmel, arany-, s akár ezüstgombbal, ami minimum volt a teljes felszerelés, a ló és a lovas kiképzésének árához képest. A reformkor, majd a dualizmus és az ezredéves ünnepségek ideje tette majdhogynem általánossá a vitézkötést. Aztán jött s a reneszánsza a ’20-as és a ’30-as években, s a csúcs ’40-es évek elején, amikor mondhatni a nemzethez való tartozás egyik felvállalt jegye volt. Többször is mondogattam, hogy szerettem volna úri-szabó lenni 1940 őszének elején valamelyik erdélyi városban, mert akkor megérte, igencsak kedvezett nekik a konjunktúra.
Pünkösd vasárnapján ismét előkerültek magyaros ruhadarabjaink, bár olyan volt a hangulat még akkor is, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan, s hogy mekkora méltósággal gyülekezhetünk, s valóban temethetünk-e? Jól jött a stílusos öltözék. Elöljáróink és elöljáró-jelöltjeink – a magyarok, a románok és sajátjaink is, a helyiek, azaz a székelyek – mindent elkövettek, hogy ünnep legyen és méltósággal teljes a Nyírő Józsefre való emlékezés. Mindent megtettek, hogy szóljon. Illetve mindent elkövettek, hogy meghiúsuljon, s lehetőleg ellenünk forduljon a hangulat, s a hozadék mások térfelére kerüljön át. Nem megválasztott emberek ülnek most a honi kormányzatban, inkább olyanok, akiknek előre odavetették a koncot, hogy gyakoroljanak vele és próbálgassák a hatást rajtunk. Frenetikusak a következmények. Mintha visszakerültünk volna az Iliescu-érába, amikor még csak tanulgattuk a demokráciát és azt tartottuk, hogy Európa még nagyon messze van. Mit mondjunk? Európa itt van, és benne vagyunk mind, akik ilyenné tesszük. És “ez így” nem nagy eresztés.
A román közszolgálati televízió bemondónőjén a vasárnap esti hétórás híradóban – főműsor-időben – fehér kiskabát volt, rajta fekete vitézkötés. Enyhe kis jelzés ugyan, de a nagy acsarkodásban egy kicsit megnyugodtam, hogy a sok fasisztázás és a szélsőjobbra való elhajlás miatt folyton gyalázott egykori közszereplő mellett a Nyiro Jozsef nevű író (poet) emlékének jutott azért Bukarestből is egy csekélyke közszolgai gesztus.
Jurnalele TVR | TVRinfo.ro | Aici sunt ştirile – 27 Mai, 18:53
A fényképekről
Van egy felvétel, amely együtt ábrázolja az írót, Haáz F. Rezső múzeumalapító tanárt és id. Kováts István fényképészt, valamint a Kováts-família kutyáját. Ez a kép már korábbról ismerős sokunknak, hiszen számos folyóiratban és Nyírőről készült tanulmánykötetben is láthattuk.
A negyedik generációs székelyudvarhelyi fényképész-család ma aktív tagjai, idősebb és ifjabb Kováts Árpád nem tudják a családi legendárium alapján felidézni, hogy mikor keletkezett a Nyírőékkal tartott barátság. Ifjabb Kováts Árpád szerint törvényszerű volt, hogy találkozzanak, hiszen a város akkor még jóval kisebb volt, a ’20-as és a ’30-as években mintegy tízezer fős volt az állandó lakosság. Mindhárom férfiú közismert személyiség volt Udvarhelyen, s mindhárman lelkes természetjárók is. Az idősebb Kováts úr azt mondja, hogy majdnem napi rendszerességgel találkoztak, ha Nyírő itt tartózkodott. Sétákat tettek a város között, s rendszeresen kijártak a Csicserre, a Budvára, a Rez-tetőre, ezek a kis túrák egy-két órás kikapcsolódást és eszmecserét jelentettek. Mivel Haáz Rezsőnek fotós kellett a néprajzi kutatóutakhoz, ki mást hívott volna, ha nem a közeli barátját? Nyírő inkább a Hargita bérceit kedvelte. Esetenként talán éppen az ő ötlete nyomán szerveztek meg hármasban egy-egy kiruccanást. Ha a hegyi túráknak nem is maradt közös fényképes emléke, például egy-két lövétei kutatómunkának annál több. A Kováts-archívumban egyébként még bizonnyal fel lehet kutatni olyan képeket, amelyek Nyírőt ábrázolják. Például: dalárda tag volt, annak idején csoportképek készültek, akár egy-egy ilyen felvételen is felbukkanhat a későbbiekben az író.
A Nyírő-újratemetés alkalmával aktuálissá vált egy tematikus kiállítás létrehozása, s ezt már másfél hónappal ezelőtt be is jelentették, amikor a Kováts-fotó 100 éve című anyagot mutatták be a G. Caféban. (Egyébként az még e cikk írása idején is megtekinthető.) Tizennyolc jó minőségű fotót találtak a saját gyűjteményükben, amelyek Nyírőhöz kapcsolódnak. Az írót egymagában, barátokkal, családi körben, a saját udvarán ábrázolják. Úgy tervezik, hogy ez az anyag határozatlan ideig fennmarad az egykor irodaként is szolgáló kisebb terem falain, ahonnan a tulajdonképpeni műterembe lehet belépni. Immár idestova százhat esztendeje szolgálja ez a hely a környékbelieket – korábban más helyen és vándorfényképészekként működtek –, kultúr- és technikatörténeti érdekesség, Erdélyben a legrégebbi hagyományos és folyamatosan működő fotóműterem.
Az idő nem szaladt el nyomtalanul a Kováts-fotó felett sem, különböző eljárások és anyagok honosodtak meg, megvannak ugyan a százéves gépezetek, immár náluk is a digitális fotografálás járja, de azért mindent tudnak, ami egy hagyományos műtermi fotósnak a sajátja.
„Valamikor ünnepet jelentett fényképészhez menni. Főleg a vidékiek számára volt jelentős, hiszen kiöltöztek a családtagok, szekérre ültek és elhajtottak az udvarhelyi Kossuth Lajos utcába. Az a nap emlékezetes pillanatokat tartalmazott, amelyek átörökítődtek az utókornak – meséli id. Kovács Árpád –, hiszen a családalapításra, a bevonulásra vagy az érettségire emlékeztettek.” Mintegy 80-100 ezerre becsülik a raktárukban megőrzött üveglapokat és negatívokat, nem lehet pontosan tudni, hogy hány filmkocka használható, s hány maradt meg feldolgozható állapotban. Folyamatosan digitalizálnak, de azt önerőből képtelenek megfelelő standardokon és rögzített időhatárokon belül elvégezni. Szerencse, hogy a hírük immár messzire eljutott – pár éve emlékezetes kiállításuk volt Budapesten a Magyar Néprajzi Múzeumban –, május 28-án éppen az Országos Széchenyi Könyvtárral kötöttek megállapodást, amelyben az intézmény képviseletében Dr. Szemerei Péter aligazgató vállalta, hogy az elkövetkezőkben pályázatokat fog készíteni a Kováts-fotóval közösen, illetve mindent megmozgat, hogy ez a feldolgozási folyamat minél hamarabb megvalósulhasson.
A műterembe ma is be lehet térni. Kováts Árpádék éppen mostanában fejeztek be egy kisebb felújítást, újrafűzették a villanyvezetékeket, javították a napfény-tetőt. Kérni lehet, hogy régiesített felvétel készüljön, amelyet a megrendelő illő keretben vihet haza. Olyan a miliő, amilyen illik egy száz s egynéhány éves műhelyhez: a k. und k. hangulatát, a régvolt világ emlékét sugározza. A kedves kuncsaft – még akkor is, ha a Magyar Országgyűlés elnöke – úgy áll, úgy ül, ahogyan a mester mondja.
Be kell tartani az instrukciókat, mert Kováts Árpád és fia tudják a dolgukat, emberek százai, ezrei álltak e helyen az objektív előtt, olyan pillanatokban, amikor a matúra után a nagybetűs életbe készültek, vagy éppen sor alá a nyolcvankettesekhez vagy másfelé, neki az ismeretlennek, esetleg Amerikába vagy szolgálatra indultak „bé a regátba”.
A Nyírő-fotók gyűjtése még nem zajlott le. A fotográfusok bíznak abban, hogy kerülnek elő még képek “kintről” is a Nyírő családról. Ők elsősorban azokat a felvételeket keresik, amelyek bizonyítottan tőlük származnak. Nyilvánvaló, hogy majd a Nyírő József Társaságnak, az író nevét viselő alapítványnak lesz a feladata, hogy a részletes monográfiához és a Nyírő József múzeumhoz minden fellelhető dokumentumot összegyűjtsön. Az már egy következő történet. Előbb belátható időn belül örök nyugalomra kell helyezni a hamvakat és rendezni a Nyírő ház körüli jogi részleteket, hogy az ingatlan alkalmassá váljék arra, aminek épült: hajlékul szolgáljon, de immár nem az élő embernek, hanem minden emléknek, ami az íróhoz kapcsolódóan látszik és a közeljövőben előkerülhet.
Simó Márton