Nem vágyom nagy dolgokra

Bálint Arthur operatőr-filmrendező

„Nagyon jólesik, hogy így, ilyenkor, az érettségi előtt, a pályaválasztási szezonban került sor erre a rendezvényre, mert – talán – arra is jó lesz, hogy felkeltse a középiskolások érdeklődését a szakma iránt” – mondta Bálint Arthur operatőr-filmrendező a minap a Sapientia EMTE végzős hallgatói vizsgafilmjeiből tartott vetítés alkalmával a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban.„Ez elsősorban tanárként fontos nekem – folytatta -, a másik pozitívum, hogy egy kupacban láthatom azt a tizenegy filmet, amelyet mostani és egykori diákjaim készítettek, akik közül immár többen kollégává avanzsáltak.” A filmes szakmáról, a filmes oktatásról és saját terveiről beszélgettünk.

Mindenkit tanítottál az itt bemutatott filmek alkotói közül?

Igen, hiszen hat esztendő elég hosszú idő az egyetem életében.

Változóban a filmek finanszírozási módszerei. Ez főleg Magyarország esetében érvényes. Romániában pedig kormányválság van éppen, ami tudvalevőleg nem kedvez a kulturális folyamatoknak. És ott vannak az európai pályázati lehetőségek is…

A romániai magyar filmgyártás ma nagyjából a magyarországi támogatási politikától függ. Két éve leállt minden. Elméletileg most újraindulhat a frissen kidolgozott koncepció mentén a munka. Időközben mi megalapítottuk az Erdélyi Filmszövetséget – a Sapientia tanárai közül hárman vagyunk benne – azzal a jól meghatározott céllal, hogy a későbbikben szakmai keretet biztosítsunk azoknak a diákjainknak, akik kikerülve a film-fotó szakról majd a mélyvízbe kerülnek. Hogy ne legyen a továbbiakban az a légüres tér, amilyenben annak idején mi éltünk, amikor a különböző helyeken elvégzett főiskolai és egyetemi tanulmányok után hazakerültünk.

Talán az utolsó igazi magyar filmszemlén voltam jelen az Uránia Nemzeti Filmszínházban egy olyan beszélgetésen, amelyen te magad is ott tartózkodtál, illetve még páran a meghatározó személyiségek közül, akik az erdélyi filmes berkekben számítanak, Lakatos Róbert, Felméri Cecília és Szántai János, illetve az NKA és a magyar kultuszminisztérium néhány illetékese, akik azóta már más beosztásokban működnek…

Igen. Már akkor megfogalmazódott, hogy azt szeretnénk elérni, hogy a romániai kereteket is tudjuk megpályázni. Ehhez szakmai kapcsolatok kellenek. Nagyon nehéz, hogy egyszerre megfeleljünk a bukaresti és a budapesti elvárásoknak. Felméri Cecília a bukaresti egyetemen mesterizik, tehát neki ott most hallgatói viszonya van, ő így alanyi jogon részesülhet bizonyos keretekből, ahogyan mi is finanszírozzuk a hallgatóink kötelező vizsgafilmjeit a képzés során, hozzájut a törvényes lehetőségekhez. Bukarest egy teljesen más világ. Nekünk ott is el kellene igazodnunk. Én egyelőre dolgozni járok oda, vannak bizonyos filmtémáink – kisjáték- és dokumentumfilm kategóriában – a román kollégákkal.

Emlékszem, hogy éppen a Lakatos Robert által rendezett Bahrtalo! című neorealista játékfilm példa erre. Dokumentumfilmként indult s aztán szép lassan egy koprodukciós nagyjátékfilmmé nőtte ki magát (2008, 80’)…

bahrtalo-elozetes-erdely-cigany-becs-egyiptom-Z2Gk37Xz7P876j30

Egyedi eset volt. Olyan értelemben, hogy a film készítői maguk kerestek támogatókat, alkalmi szponzorokat. Így gondolkodva, akár több ilyen produkciót is felsorolhatnánk. Személyes kapcsolatok révén jöttek létre. A Barthalo! egyébként magyar filmnek minősül, mert az Inforg Stúdió rendelkezett benne a legnagyobb önrésszel, egyébként magyar-osztrák-német-román koprodukció ez a mozi.

Hogy állsz a saját játékfilmeddel? Tudom, hogy másfél-két éve elkezdtél egy udvarhelyi filmet…

A nagy trükkre még várni kell

Az nem az enyém, négyen vagyunk benne udvarhelyiek: Bálint Ibolya, Fecső Zoltán, Jakab Ervin és jómagam. Ez egy szkeccs-film lenne. Annyit, hogy nagyjából a felét forgattuk le, és hiányoznak az utómunkák. Ennél a nagyjátékfilmnél elfogyott a pénz, és egyelőre konkrét ígéret sincs.

2SVXkeU3eC8

Látjátok, hogy a fiatal román filmesek miket követnek el?

Elég kevés időm volt mostanában román filmeket nézni. Ismerem a módszereiket, azt a dokumentarista eszköztárat, amely hozzásegíti, hogy a mai témából mai filmet forgassanak. Valóban nem magasak a ráfordított összegek, de akkor is kell utazni, kell technika, kell honoráriumot fizetni az operatőröknek, s még akkor ott van a színészek honoráriuma… Nekünk most a low budgetre sincs pénzünk. Egyébként most interjúvoltunk Bukarestben olyan fiatal lányokat, akik az emberkereskedelem hálójába kerültek és gyakran kiskorúakként kényszerítették őket prostitúcióra. Én ebben a sorozatban csak operatőr vagyok, végrehajtom az instrukciókat. Ez olyan dokumentálás, amit majd konferenciákon használnak, illetve a prevenciós munka során. 14-15 évesen estek át ezen a traumán ezek a lányok, ma sem többek 17-18-nál, éppen a felnőtté érés határán járnak, de már egy emberéletre is túl sok trauma nyomasztja őket. Ez az egyetlen román szakmai kapcsolatom működik ebben a pillanatban.

Mi a helyzet a szituációs dokumentumfilmekkel, azzal a műfajjal, amelyben komolyat alkottál, s jó párral hangos sikereket értél el, hiszen több helyen bemutatták és fesztiválokon díjazták őket?

Újraindulni látszanak ezek a projektek is.

A magyarországi közszolgálati televíziók az elmúlt időszakban új helyre költöztek. A szakmai háttereteket képező Duna Műhely és a Dunatáj Alapítvány immár nem a Duna Televízió közelében lakik. Ez a tény nem jelenti azt, hogy kiszorultok a pesti körforgásból?

Nem hinném. Kétségtelen, hogy hosszú éveken át egy szerencsés véletlen volt, hogy a televízió épületében lehetett, szimbiózisban élt a szerkesztőségekkel, de nem hinném, hogy csökkenne az érdekérvényesítő képessége, hiszen azelőtt is külön-külön státusszal rendelkező intézmények voltak. A szakmai háló megvan, hiszen a téma- és érdekközösség ma is fennáll, és ott van az a tanári-tanítványi háló, amely e nem túl népes csapat tagjai között létrejött… A baj az, hogy a magyar dokumentumfilm manapság nem kell senkinek. Annyira sajátos módszerekkel készül, annyira periférikus, hogy a nemzetközi társaságok rájuk sem néznek. Egyébként – például mondom – az angolszász televíziózásban, ami a világ jelentős részét meghatározza, a dokumentumfilm is olyan magas költségű, mint a játékfilm. A magyarok ezt nem engedhetik meg maguknak, de azt sem, hogy ez az érték, ez a dokumentarista látásmód elsikkadjon.

A Sapientián működő tanszék hasonlít-e egy klasszikus művészeti vagy médiás műhelyhez? Mennyire művészet, amivel ti itt oktatókként foglalkoztok? És mennyire vizuális kultúra? Illetve milyen mértékben jelent média-oktatást?

Én filmművészeti főiskolát végeztem Budapesten (operatőrként). Nyilvánvaló, hogy ott is inkább, akárcsak Bukarestben (rendező szakon), a művészképzést ismerem. Tudni kell azonban, hogy a hazai, azaz az erdélyi középiskolákban, még a művészeti tagozatokat vizsgálva sem létezik megfelelő szintű vizuáliskultúra-oktatás, médiaismereteket nyújtó képzés, holott manapság minden a mozgóképre, a televíziós kultúrára van kiélezve. Nagy szerencse, ha valamelyik líceumban felbukkan egy-egy szakértő és kellőképpen elkötelezett tanár, de ez ritkaság. Egyetemünkön egyfajta alapozásra is szükség van, fel kell zárkóztatni a hallgatókat bizonyos szintre, ahonnan indulhat a professzionális és a művészeti képzés. Annyi azonban biztos, hogy a mai fiatalok szívesen kísérleteznek a filmmel, mert a formanyelvet magukhoz közelállónak érzik, s szívesen alkalmazzák.

Látni lehet a minimalista eszközökkel filmeket készítő fiatalokat? Okos-telefonnal vagy kézi kamerákkal készült kisfilmeket lehet látni a facebook-on?

Látom. Nyilvánvaló, hogy találkozom a jelenséggel, de ez csak részfeladat. A diákjaim, illetve a még fiatalabbak is készítenek rövidfilmeket házilagos eszközökkel, látni a web-sorozataikat, a blogjukra elhelyezett próbálkozásokat, de mi nemcsak a televízióval foglalkozunk, hanem az igazi mozival, azzal a mozgóképpel, amelynek minden négyzetcentiméterét meg kell komponálni, s amely arra való, hogy óriásképernyőre vagy filmvászonra kerülve váljék láthatóvá. Én nem vágyom nagy dolgokra, az élet apró jelenségeit szeretem feltárni, azokat a titkos rezzenéseket, és ezt a tudást, ezt a fajta érdeklődést szeretném átadni a hallgatóimnak. Tehát fel kell készíteni a diákokat elméletileg, és a későbbiekben arra is, hogy a 3 + 2 év alatt, tehát az alapképzés és a mesteri képzés során elsajátíthassák a legkülönbözőbb technikák kezelését, forgassanak HD-ra és cellulózra egyaránt, rendezzenek saját filmet és kialakuljon mindenkiben az a bizonyos készség, hogy rámozdulhassanak a szegmensre, amely alkatilag a legközelebb áll hozzájuk.

Bálint Arthur operatőr-filmrendező

1970-ben született Zetelakán, Székelyudvarhelyen érettségizett (1988). A rendszerváltozás után néhány évig különböző helyi televízióknál dolgozott Székelyudvarhelyen, majd a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen operatőri diplomát, ezt követően Bukarestben film- és televíziós rendezői képesítést szerzett. 2007-ben néhány kollégájával létrehozta a Transikon Egyesületet, amelynek az a célja, hogy szervezett keretet biztosítson a munkájuknak. Több jelentős hazai és nemzetközi díj birtokosa. Rendezőként a Poros öltöny, a Kisvárosi mozi, az Ikrek és az Ingyenkoporsó című filmjeire büszke. Operatőri munkái közül az Apró örömök, a Csigavár, a Moszny, a Nem! Nem! Nem! és a Kampány a Hargitán címűeket sorolja fel legszívesebben. Jelenleg tanársegédként is dolgozik a Sapientia Tudományegyetem Természettudományi és Műveszet karának Média Tanszékén.

Simó Márton